A zongorista

A zongorista bejött a színfalak mögül, leült a Steinway hangszer mellé, majd nyomban fel is állt, igazított kicsit a szék magasságán, és visszahelyezkedett rá. Megkereste a megfelelő távolságot, kihúzta a derekát, büszkén a hangszer billentyűi felé helyezte kezét, hogy ujjbegyei szinte érintették, súrolták a finom felületet, melyek fehérre és feketére voltak festve.
Néma, várakozó csend telepedett a nézőkre. Aztán elkezdte játszani a darabot.
Gyönyörűen szólt a muzsika, és a művész teljes odaadással játszott rajta, ujjai határozottan, s mégis gyengéden futottak végig a billentyűkön, olyan odafigyeléssel, mint amikor az anyatigris veszi szájába kölykeit. A húrok a faburkolat rejtett mélyén csodásan zengtek – szinte látni lehetett a hangokat életre kelni a levegőben, hol hangjegyekké, hol erdőkké, virágos rétekké, emberekké, mosolygós arcokká, és mélyen ülő szemekké váltak.
Néha egész közel hajolt a hangszeréhez, könyökét kilendítette, és behunyt szemmel triolázott. Jobb lába egyenletesen mozgott: fel-le, s a hangok hol megnyúltak és simulékonyan összemosódtak, hol pedig egész élesen pattogtak. Csodálatos volt, ahogyan egyetlen Steinway hangja betöltötte az egész koncerttermet, s a leghátsó sorokban ülők ugyan úgy hallottak mindent, mint az első sorban elhelyezkedők.
Az első tétel gyors volt és élettel teli – kellemes a fülnek, a szépérzéknek, megnyugtatta az embert. Aztán következett a második, ami lassú és finom volt – ellágyította a hallgatókat, akik ellazulva lejjebb csúsztak székeikben. Sokan még a szemüket is behunyták. Színes képek és gondolatok serege száguldott át az agyukon. A zene átjárta egész testüket, lelküket, csak úgy, mint a zenészét, aki a hangszer előtt ült, de ahogy a húrok csengése, úgy az ő és a hangszer testének körvonalai is mintha összefonódtak volna. Öröm és gondtalanság ült ki a redőzött homlokú férfi arcára, amely mégis ránctalannak tűnt most. A keze szemmel már kivehetetlen volt, suhanva futott a billentyűkön, vagy a billentyűk futottak végig hosszú ujjai alatt – nem lehetett tudni.
Következett a harmadik tétel, s a hangok mintha valami burkot képeztek volna a művész és hangszere körül. A Burok különvált a színpadtól, és az egész terem elhalványult, még a fal oldalán függő sápadt fényű kis lámpák is kialudtak, és most a fehér fény egyetlen forrása a művész és a zongora volt. Alakja szertefolyt, mint a hold fehérlő fénye a sötét égen, mint a friss vízfesték a papíron. Egyetlen kavargó valami volt látható, és érzékelhető a középpontban, amiből gyönyörű zene áradt. Teste beleolvadt a hangszerbe, de a zene még mindig szólt, egészen a negyedik tétel utolsó, hosszú akkordjáig.
A fények kigyúltak, és a nézők tapsolva álltak fel a sötétből, mint akiket korábban elnyelt a mély, és most a varázslattól feléledtek. Tapsvihar verte fel a vastag falakat és az indamintás oszlopokat. A színpadon már csak a szék és egy fényes-fekete Steinway zongora állt, semmi más. A nézők elcsendesültek, és özönleni kezdtek kifele. Nem vettek észre semmi szokatlant, meg voltak elégedve. A kijáratnál két öreg néni afféle szakértői társalgásba kezdett.
- Nagyon szépen játszott!
- Igen. Beleadta a lelkét!

                          Mikolai Bertics Mihály

Kapcsolódó cikkek

Máté Péter dalai örök érvényűek, szívhez szólnak, a lelkekben visszhangoznak tovább.
2013.08.11-én nyolcvan éves Vásáry Tamás Kossuth-díjas zongoraművész és karmester. Isten éltesse!
Elképzelhető, hogy Bartók a sorozat nyolcadik darabját írta meg először, mivel a darab első változatát ugyanazon az íven találjuk, mint a hatodik Bagatellt.
"Elhull a virág, eliramlik az élet..."
A szánkódarabok piros lángja hosszú csíkokban táncolt a falon, amely mintha sírt volna örömében, ahogy a dér leolvadt róla.
Exeter szép város. Az óceán közelsége különlegesen vonzóvá teszi. Sok a fiatal, akik itt járnak egyetemre.
Egyszer csak felugrik az öreg, s csapkodni kezdi a hátát. - Látja, édesapám, addig-addig...
Tudnod kell, hogy bennem élsz,.... én pedig benned élek; jóban, rosszban, nevetésben, sóhajban, minden szívverésben