Weöres Sándor: A teljesség felé (Harmadik rész)

Harmadik rész

A fészek

Az élet megértése

   Figyeld a tünemények szakadatlan áramlását: mind más és mindig más és mégis mindig azonos. Figyeld tested fájásait: a tompán húzódó
sajgástól az élesen villámló fájdalomig mennyi változat! S ezek folyton cserélődnek, egymásra rétegeződnek, akár egy zenemű motívumai,
vagy a fán a lombok, gallyak, virágok csipkézete. Figyeld a történelemben, a jelenkorban és saját hétköznapjaidban a jószándék,
szenvedély, hazugság, erőszak egymásba-mosódó vonulását: mindaz, amit magában-véve rossznak, csúfnak, aprónak ismersz, oly harmóniává
szövődik, mint a felhők vándorlása, vagy a hegykúpok láncolata. Az életet úgy kell megérteni, mint egy zeneművet. Ha el tudsz
vonatkozni mindattól a kellemes, vagy kellemetlen hatástól, melyet az élet dolgai, egyenként, egyéniségednek jelentenek: felismered a közös
szépséget a hullámok játékában és tested fájásaiban és az események váltakozásában és érzéseid, gondolataid áramlásában és mindenben. Mind
más és mindig más és mégis mindig azonos. A dolgoknak ne a szerepét és hatását figyeld, inkább mintázatát és iramát: csak ezen az úton
értheted meg az életet, természetet, embertársaidat és önmagadat.

   Vándorúton

   Ami az úton el nem indult, vagy ami az út elején van -- a kő, a csecsemő -- még nem szerzett magának semmi kincset és önmagában-véve
szeretetre méltó. S a teljességbe érkezett lény, aki szerzett kincseit már magába-olvasztotta és éppúgy nincs semmije, mint a kőnek, vagy a
csecsemőnek: szintén önmagában-véve szeretetre méltó. S a még el nem indult, s a már megérkezett: azonos.
   A gyarapodás útján járó embert, aki félig-megszerzett csonka kincsek alatt roskadozik, csak az idétlen kincsek csábereje okozta
tévedésből lehet szeretni, vagy rokonság kapcsán, vagy részvétből, vagy a végtelen szeretet hőfok-nélküli, tökéletes egykedvűségből.

   Nő és férfi

   A teljesség megbomlásának fő-formája, hogy nő és hím lesz belőle. A nőség vagy hímség felé még csak közeledő kisgyermek éppúgy teljes,
mint az egyéni különlét fölé emelkedő lény, aki a nőséget és hímséget egyesíti, a változatlanba oldja.
   Ahogy a nő-test és férfi-test kiegészítésre szorul, éppígy csonka a nő-lélek és férfi-lélek. A nő nem ismeri a világosságot, a férfi ne
ismeri a meleget. A nőből hiányzik az igazi teremtő erő, a férfiból az igazi éltető-erő. A nő, ha az emberiség maradandó kincse felé
törekszik, csak azt fogja fel belőle igazán, ami benne mozgalmas, eleven-pezsgésű, esemény-szerű; a teremtés templomát úgy tekinti, mint
egy uzsonnázó-helyet, pletyka sarkot. A férfi, ha az emberi tenyészés édes játékaiba és meleg meghittségébe helyezkedik, elhomályosul,
elgépiesedik; az élet templomát úgy tekinti, mint alkalmat a kényelemre. A nő oldottan lebeg az élet mozgó, forró áramában és csak
arra figyel, ami szerves összefüggés, tenyészet, enyészet; a férfi zártan, határoltan evez a mindenségben és érdeklődése tárgyait
szigetekként szemléli.
Ha a férfi olykor átlát egy nő lelkébe, vagy a saját férfilénye alatt rejtetten létező nőt figyeli: látja, hogy vöröses félhomályban
az egymásbamosódó, alaktalan dolgok csiraként, forró lüktetésben élnek; ha a nő előtt feltárul egy férfi-lélek, vagy önmagába rejtett
férfilénye: látja, hogy kékes-szürke fényben dideregnek a dolgok, egymástól elkülönülve, szobor-szerüen.
   A nő, ha dolgozik, munkájába örömeit-bánatait, egész világát belesugározza; a férfi, ha dolgozik, munkája minden mást elfüggönyöz
előle. A nő, ha kártyázik, feloldódik a játszó-csoportban és nyerni a játszóktól akar; a férfi, ha kártyázik, ráhurkolódik a játék
váltakozására és nyerni a játékban akar. A nő, ha felbont egy narancsot s abból pár gerezdet jó-szívvel feléd nyujt, szinte önmagát
bontotta fel, saját érzésvilágából nyujtja feléd azt, ami belőle téged illet; a férfi, ha jó-szívvel étellel kinál, örül, hogy neked is adhat
abból, ami az övé. A nő a szeretett férfi életét egybe akarja olvasztani a saját életével; a férfi a szeretett nőt a saját lényéhez
akarja fűzni mennél szorosabban. A nő a szerelemben életének mámorrá- teljesülését keresi; a férfi a szerelemben a mámor zárt, folyton-
fokozódó egészét keresi.
A nő és férfi igénye nem fedi egymást; éppezért a nő kiegészítője nem a kiváló, teremtő férfi, hanem az arszlán, aki folyton sürög és a
nőt magával-sodorja, újra meg újra elkápráztatja, míg ez a kettős röpködés végül családi biztonsággá higgad; s a férfi kiegészítője nem
a kiváló, éltető nő, hanem a bűbájos, aki a férfi érzékeit fel tudja pezsdíteni s ezen át egész lényét lelkesedésbe ragadni, s ráadásul át
tudja venni az illető férfi meggyőződéseit, kedvteléseit, terveit. Minthogy a nő ritkán találja meg egy-személyben az arszlánt és
családfőt, s a férfi a bűbájost és alkalmazkodót, innen a sok csalódás.
 A férfi lénye kemény mag, a nő lénye csupa vonatkozás. A családi, vagyoni és egyéb körülmény a férfinál: életének formálója; a nőnél:
maga az élet. Egy férfit akkor ismerhetünk meg igazán, ha körülményeitől mentesen, magában-véve vizsgáljuk, egy nőt akkor, ha az
emberekhez és körülményekhez való vonatkozásait sorra-vesszük.  Ha egy nő regényében az "ideális férfi" szerepel: nagy nőhódító,
tökéletes családfő, bátor és határozott cselekvő, bármihez kiváló tehetsége van, de nem tudjuk, a sok kiválóság hol fér el benne, mert
lénye nem több, mint egy felöltöztetett férfi-arcú fabáb a ruhaüzlet kirakatában. S a férfi regényében szereplő "ideális nő" csupa
rózsaszín finomság és arany okosság, de egyetlen igazi vonatkozása, hogy tűzön-vizen át szerelmes a férfi-hősbe, akivel önkénytelenül
azonosítja magát az író is, az olvasó is; oly talajtalanul libeg a világban, mint a karácsonyi képeslapok édeskés angyalkái.
   Melyik ér többet: a nő, vagy a férfi? Mindegy. Bármelyik elérheti a legvégsőt: a teljességet. De mindegyik más módon: a férfi saját zárt
lényét fejleszti egyre nyitottabbá, teljesebbé: a nő, mint egy puha melegség, száll a végső, puha, meleg fészekbe.

   Kétféle óhaj

   "Gyere velem repülni" -- szól a darázs a virágnak.
   "Tapadj az ágra mellém" -- szól a virág a darázsnak.

   Ifjak és vének szépsége

   Az ifjú arc, váltakozó vidám és szomorú tündéreivel: mozgalmas, szikrázó, örvénylő, csábító szépség.
   Az öreg arc, szilárd formáival, a ráncok egyenletes hálózatával: nem csábító, önmagában-való, fenséges, nyugodt szépség.
   A mai embert az érzékiség rángatja, csak a csábító-szépet ismeri s az öreg arc hatalmas szépségéhez kevésnek van szeme.
   S többnyire el is rútítják ifjú arcukat, nemiségük plakátját formálják belőle; s elrútítják öreg arcukat is, mert a fiatalság nyomorúságos roncsát őrizgetik rajta.

   A szépség

   A természetben mindig szép formák és szép színcsoportok vannak.
Nézz meg egy férget, vagy egy darab trágyát: annak is szép színe és formája van.
   Ha az ember a természettől valamit elvon, hogy saját kivánalma szerint alakítsa: az eredeti szépséget többé-kevésbé háttérbe szorítja rajta, s néha szépet, többnyire rútat formál belőle.
   A természet a végtelen alkotó végtelen szépségét hordja. Az emberi készítmények a véges alkotók különböző szépségű művei.

   Beszélgetés-foszlányok a szépről

   Illés Árpád festő barátomtól hallottam:
   -- A természetben nincs semmi ízléstelen. Sőt: még az emberi ízléstelenséget is helyre-javítja. Nézz meg egy villamoskocsit: sárgára kent, otromba skatulya. De ha a hegyről nézed a várost, a színek egymáshoz illeszkednek és a mozgó kis sárga villamosok is gazdagítják a látványt. Vagy vegyél egy ronda csillárt, amílyet a
legtöbb polgári lakásban láthatsz: vidd ki az erdőbe, ásd el a földbe a gyökerek közé, menj érte néhány hónap múlva és meglátod, hogy a természet megszépíti, amennyire csak lehet.
   Tőle és más festőktől hallottam ezt is:
   -- Érdemes szemlélgetni a nyirkos, romló falakon alakuló foltokat, repedéseket. Szebb rajzok, szebb színcsoportok nincsenek sehol. A foltok tömör, vagy szétkuszálódó formái, a repedések vaskos, vagy ezer-szálkájú vonalai oly teljes harmóniájúak, amit az emberi művészet csak a legtisztább korszakaiban ér utól. S a legtöbb-változatú színnek, a szürkének zöldes, kékes, sárgás árnyalatai, vörösek, tompa-zöldek, rozsda-színek, mindig egyszerű és hatalmas harmóniában. De az
emberi szem vásári lim-lomhoz szokott és nehezen igazodik az isteni- széphez.

   A remekmű

   Az alkotás lehetősége megvan az emberben és eszközeiben, de a művészi alkotás emberfölötti csoda. Azt, ami a szép műveket széppé teszi, a jelenségvilág tényei közt hiába keressük. A remekművek lehetnek egyszerűek, bonyolultak, rendezettek, szeszélyesek, tökéletesek, kezdetlegesek; éppígy a kontár-művek is. Csak épp a remekműben megvan az a csodálatos delejesség, mely a kontárműből hiányzik, s amelyet a jelenségvilág körülményeiből nem lehet levezetni.
   A remekműben, az alkotó és műélvező képzelet közvetítésével, az időtlen dereng át az időbeli világba.

   A versről

   Olvass verseket oly nyelveken is, amelyeket nem értesz. Ne sokat, mindig csak néhány sort, de többször egymásután. Jelentésükkel ne törődj, de lehetőleg ismerd az eredeti kiejtésmódjukat, hangzásukat. gy megismered a nyelvek zenéjét, s az alkotó-lelkek belső zenéjét. S eljuthatsz oda, hogy anyanyelved szövegeit is olvasni tudod a tartalomtól függetlenül is; a vers belső, igazi szépségét, testtelen táncát csak így élheted át.

   A teremtő képzelet

   A képzelet köti össze az időbelit az időtlennel, éppezért tartalmai felemásak: időbeli, változó megjelenési módjuk és időtlen, változatlan lényegük van. A képzelet tartalmainak: egy vallási fogalomnak, erkölcsi törvénynek, művészi alkotásnak megjelenési módja változik, előbb-utóbb el is pusztul; lényege nem-keletkezett és nem-múló. A vallásokat, mítoszokat, jóslási módszereket az emberi képzelet teremti, akár a műalkotásokat. Ami nem jelenti érvénytelenségüket; sőt: érvényüket jelenti. Mert a képzelet, ellentétben az érzelemmel és értelemmel, nem az időbeli világ esetlegessége szerint működik, hanem az időtlennek törvénye szerint.

   A gondolatok visszája és színe

   Vigyázz, hogy világosat gondolsz-e, vagy sötétet; mert amit gondoltál, megteremtetted.
   A természet a természeti-világban alkot, a lélek a lelki-világban. Ha egy ruhát, bútort, akármit készítesz, előbb kigondolod, vagyis a lélek világában megalkotod, s csak aztán készíted el a természeti világban is, természetbeli eszközeiddel. Igazi alkotásod nem a természetben, de a lélekben lévő; egyik előbb-utóbb szétromlik, másik
belérögződött a keletkezésének perceibe. S aki nem a jelenben és nem az időben létezik, hanem az idő egészét áthatja: nézi alkotásodat.

   A tárgyak visszája és színe

   A jelenségvilágban Isten csak eszme; Istenben a jelenségvilág csak lidérc.  A dolgok érzékelhető mivoltában nincs jelen az Isten. A dolgok visszájukat fordítják az érzékelés felé és színüket az Isten felé. Isten jelen van a dolgok közös lényegében, de nincs jelen a dolgok sokfajta érzékelhető megnyilvánulásában, hol a tünemények serege hullámzik.

   A lét visszája és színe

   Nincsen két világ, csak egy, mely külső érzékelő képességünk felé a változó tünemény-sort, belső felismerő képességünk felé az állandó lényeget mutatja.
   Az időbeliben, változóban az érzékelés igazít el, az időtlenben, változatlanban pedig a képzelet. Aki elmerül önmaga alap-rétegébe, a változatlanba: ezt akárhányszor
is megismétli, a változatlant akármennyire is megismeri, mégsincs róla semmi érzékelése. Amit ott megismer: nem tapasztalja, hanem képzeli; csakhogy a változatlan éppúgy vezeti a képzeletet, mint a változó tünemény-sor az érzékelést.  Érzéki tapasztalat csak a változóról, szilárd tudás csak az állandóról lehetséges. A lényegről nincs semmi érzéki tapasztalat, csak belső felismerésen alapuló tudás; a tüneményekről nincs semmi szilárd tudás, csak ideiglenes ismeret.
   Ha a változó "van", az állandó csak eszme; ha az állandó "van", a változó csak lidérc. "Öröklét van" és "öröklét nincs", "Isten van" és "Isten nincs", egyformán érvényes, aszerint, hogy az állandóból, vagy a változóból nézed-e.

   Hármas-tükör

   A határok-közti léleknek érzékelhető, ami tagolt; s eszme, ami tagolatlan. A határtalan léleknek felfogható, ami tagolatlan; s tünemény, ami tagolt. A teljes léleknek csonkaság, ami tagolt, vagy tagolatlan; s valóság, ami túl van a megnevezhetőn.

   Nevezhetők és nevezhetetlen

   Asztal és nem asztal, hosszú és rövid, jó és rossz, örök és mulandó
-- A kettős Nevezhetők tökéletesen vezetik az embert. És aki túllát rajtuk: megpillantja a Nevezhetetlent.  Ahogy a nappal és éjszaka feleződik a földgolyó körül, a nevezhető kettősségek éppúgy feleződnek a különlévő lélek körül. Az alvásban, halálban és elmélyülésben nincs nappal és éjszaka, és ahol megszűnik a
különlét, ott megszűnnek a nevezhető kettősségek is.

   Fehér trilógia, I.

   "Én vagyok a változó és én vagyok a változatlan." Aki nem tudja: a teremtést méltán kegyetlenségnek érezheti.

   Fehér trilógia, II.

   A változó kínja a változatlan belégzése. A változó öröme a változatlan kilégzése.

   Fehér trilógia, III.

   A nyugalom szakadatlanul megvalósul a küzdelemben. A valóság szakadatlanul énekel a látszaton keresztül. Az ének szakadatlanul elpihen a változatlanban.

   Tér és pont

   Egyetlen pont sem fér el a térben. A tér csak az érzékek részére tűnik határtalannak; tulajdonképpen szűkebb mint a pont.  Ami határtalan: kiterjedéstelen; ami kiterjedéstelen, abban a végtelen nagyság és végtelen kicsinység ugyanaz. Isten nemcsak végtelen nagy, de végtelen kicsiny is: nincs az a parány, melyben teljes-mivoltában benne ne rejlene.  Isten és a mindenség egyetlen ponton belül van.

   Idő

   Tapasztalod a napok és évszakok váltakozását: ez a külső idő, melyet az óra egyenletes mozgásával mérhetsz. Tapasztalod személyed testtelen tartalmainak változását: ez a belső idő, melyhez mérőeszközöd nincsen, a külső időhöz képest hol gyorsan, hol lassan múlik.
Belső idő játszódik le az állatban, növényben, ásványban is, ahogy változó jelenségeik a változatlan létezésre árnyék-csipkékként
rávetődnek. Az élettelen erők működésének egymásutánja: világfolyamat-idő. Az emberiség egyetemes áramának hullámzása: történelmi idő. Ezek mind jelenség-idők, csak a változó és véges tünemények sorozatából alakulnak. Más természetű a teljes-idő. mely a
változatlan, végtelen isteni működést tartalmazza. A világteremtés, világfolyamat és világvég a teljes-időben rejlik; a jelenség-időben a vég nem fog elérkezni soha, ahogy a teremtés nem történt benne semmikor és ahogy a létezés sem fér bele, csak annak számtalan keletkező-pusztuló megnyilvánulása. A jelenség-idő minden percében egyformán jelen van a keletkezés, folytatódás, pusztulás, mint véges mása a végtelen teremtésnek, létezésnek, itéletnek; de a teremtés, fönnmaradás, végitélet nincs meg benne. A jelenség-idő nem végtelen, mégsincs kezdete és vége, akár a körnek. A teljes-időben a teremtés a kezdet, a fönnmaradás a közép s az itélet a vég, s ezek benne éppúgy egybeesnek, ahogy a pontban egybeesik a plusz- és minusz-végtelen s a kettő közti végtelen távolság. A teljes-idő, mit minden változatlan- végtelen, pont-szerű; s a számtalan fajta jelenség-idő közelebbi vagy távolabbi körként övezi.

   Az eszme-idő

   A teljes-idő mása a jelenség-időben: az eszme-idő. Egy ember élete az eszme-időben nem a születéssel kezdődik és nem a halállal végződik.
Homályos, felelőtlen perceid az eszme-időben mindig "ifjúkoriak", érett, felelős perceid pedig "öregkoriak", független attól, hogy húsz, vagy hetven éves korodra esnek-e. Az eszme-időben az egy-ember élete mindig a gyarlóbbtól a különb felé halad, az emberiség élete pedig a különbtől a gyarlóbb felé. Mert
mindig csak az egy-ember emelkedik az életbeli állapot fölé; az emberiség egésze alaktalan tömeg, mely elsötétül. Az emberiség négy fő-korszaka az eszme-időben:
   Első az Aranykor. Az emberekben a változatlan alap-rétegük tiszta, világos és a változó tényezők minden nehézség nélkül, önkénytelenül köréje-rendeződnek. Az emberélet csöndes-derűs, egyszerű, titoknélküli, teljes összhangban a testtelen erőkkel és a természettel. Második az Ezüstkor. Az emberekben különválik a változatlan alapréteg s a változó személyiség. Az öröklét háromféleképpen sugárzik át a mulandóba: mint létezés, feltétlen érvény, igazság; mint az időbelit az időtlen felé vonó jóság; s mint az előbbi kettőnek formai tényezője, szépség. Az emberéletet a képességek burjánzása jellemzi, a nagyobb nehézség nélkül elérhető óriás-eredmény. Az égi segítség megsokszorozza az emberi-erőt, s az ember nem mindig annak szolgálatára fordítja erejét, akitől kapta. Az Ezüstkor lázadó embere oly hatalmas, hogy a testtelen erők csak súlyos, váltakozó harcokban bírják legyőzni. Harmadik az Érckor. Az emberekben a változatlan és változó közti kapcsolat meglazul, folytonos erősítésre szorul. Az igazság, jóság, szépség már nem magától-értetődő, hanem keresni kell. Az igazság keresése a tudomány, a jóságé a törvény, a szépségé a művészet. Az Érckor embere szívós, szorgalmas, bátor, szenvedélyes, jussából nem engedő, bosszúálló; makacs szorgalmával többnyire eléri az eredményt.
Ha fellázad: ereje kevés ahhoz, hogy veszedelmessé válhasson, de oly szívós, hogy a testtelen erők csak tűz-vízáradattal bírják letiporni. Negyedik a Vaskor. Az emberekben nincs többé kapcsolat a változatlan és a változó között, legföljebb villanásképpen, álomszerűen. Csak a változót ismerik s a változatlan iránti érzéket
elveszítik. Teljesen a tér és idő bontott jelenségvilágában élnek s azt, ami bontatlan, tér- és idő-fölötti: Istent, az öröklétet, a testtelen erőket, mind a térben és időben képzelik el külön-külön, a mozgalmas jelenségek mintájára: ezzel az emberi ős tudás zűrzavaros mesévé válik. Némelyek látják ennek a mesének képtelenségét, ezért
Istent és a lélek halhatatlanságát s a túlvilágot tagadják; mások, gyávaságból, mindenáron hinni akarnak a lehetetlen mesében. A Vaskor tragédiája, hogy a vaskori ember balga, ha hitetlen és mégbalgább, ha hívő. Az igazság, jóság, szépség felé törekvő jószándék többnyire megvan, de éppoly reménytelen, mint a szárnyaszegett madár repülése. Az igazságot felváltja százféle nézet, a tudományt az adat-bogarászás és népszerűsítő tömeg-művelés. A jóságot felváltja az érzelgősség,
mely, míg egyfelé könnyekig meghatódik és cukrot-mézet osztogat, másfelé gyűlölködik és könyörtelenül vetkőztet. A törvényt felváltja mindenféle rendelet, melynek az erkölcshöz semmi közük, a vezetőség érdekéből fakadnak; ha változik az uralkodó-párt, akkor amiért egy nappal előbb börtönben ültél, most ugyanazért a húsosfazék mellé kerülsz, és amiért egy nappal előbb kitüntetést kaptál, most ugyanazért felakasztanak. A Vaskorban csak őrök és rabok vannak, s minden rendszerváltozáskor e két kaszt megcserélődik. A szépséget felváltja a kivánatosság, a művészetet a szórakoztatás és lakásberendezési lim-lom. A Vaskor embere amílyen erőszakos,
ugyanolyan tehetetlen; mindent szervez, rendez, irányít, de csak kuszaság lesz belőle; minden, amiből építeni akar, kátyúból van. Sohasem fordul a felső hatalom ellen, hiszen nem is ismeri; kipusztításához nem kell vízözön: ha feléli lehetőségeit, tönkremegy. E négy korszak az eszme-időben létezik, nem a történelmi időben; de
a történelmi idő minden szakasza viseli e négy korszak valamelyikének
bélyegét. Vizsgáld meg, hogy te magad az Arany-, Ezüst-, Érc- vagy  Vaskorszakba tartozol-e.

   Kérés

"Add vissza mértékét az embernek." Vedd imádba.

Kapcsolódó cikkek

Szegény és gazdag egyaránt ámulva hallgatta a felszólítást: épüljön Olimpiában egy új templom a mennydörgő Zeusz tiszteletére...
Az élet, a hit, a szeretet, a jó győz a halál, a gyűlölet, a rossz felett! Hinni kell!
Boldog Húsvétot kívánunk!
Lehullott három falevél/ észrevétlen az őszi ágról.
Advent harmadik vasárnapján egy fehér ragyogó angyal jön le a földre. Jobb kezében egy fénysugarat tart, amelynek csodálatos ereje van.
A húsvét a keresztények legfontosabb ünnepe. A Biblia szerint Jézus – pénteki keresztre feszítése után – a harmadik napon, vasárnap feltámadt.
A Hunyadi László az első olyan magyar opera, amely bemutatója 1844 - ben volt.
Négy héttel karácsony előtt valami nagyon fontos dolog történik: egy angyal, kék köpönyegbe öltözve, leszáll az égből,