Versek '56-ról

Nagy Gáspár: Láthatatlan kőre vésem...

Kannás Alajos emlékének,
aki a forradalom után
a Kormos kövek versciklusával őrizte
56 tiszta eszméit és oszthatatlanságát

Egy lengő
lyukas zászló
a később lelőtt ismeretlen
gyönyörű lány kezében...
és Pesten meg Budán
a golyó-csókolta vérző házfalak...
s ahogy – tán utolsónak –
átszöksz az osztrák hóesésbe
mert azok biztos fölkötnek
ha itt maradsz.

És a ruszkik – törökmód –
persze itt maradtak
hiába írtátok tankjukra:
... Пошли домой!
(és mondtátok is: pasli damoj!)
láttad mint terem véreidből
bőven gyáva hóhér
százszámra börtönpribék is
és ha kell: barbár karhatalom
csak azért hogy féltedben
te is meghajolj!

És aztán lett a túlélésre annyi érv
ki ittmaradt ki messzire futott
mert felejteni mindenhol lehet
bár a Világ velünk volt...mégis elbukott!

. .. És közben lepergett annyi szürke év...
de nagynéha kimondtuk addig is: elég
míg ama fényes gyásznapon a nemzet újra
temethette hőseit s mártír miniszterelnökét.

Ajánlás és utóirat

Barátom ki már magad is halott vagy
de kormos köveidben régtől halhatatlan
engedd hogy egy láthatatlan írka-kőre véssem
miképp is szólanék most ‘56 ügyében:

tudva bár hogy szavaimnak nem lesz táboruk
de fájó árulások és zajló testvérháborúk
heveny idején kell kimondanom: cáfolhatatlanul
csak a hősöknek és mártíroknak van igazuk!

(2002)


Döbrentei Kornél : Tartsd meg a sziklát !

A Pesti Srácok emlékére

Termékeny idődből végleg kifutsz,
marasszon az, amellyel elűzni akarnak,
rettentsd vissza hulltában a sziklát, öngörgető magyar Sziszifusz,
tartsad meg mozdíthatatlan alapnak,
mert benned bizonyosságot álmodik az Isten,
körbenéz, s ha itt nincs, véli: sehol sincsen
– ó, ez az Ararát – szegény
Isten-remény!

Olyan kő ez, sorshoz csikorítva lobban,
és akkor lendíts elveszejtőidre gyehennatüzet,
olyan iramban, ahogy a szíved dobban,
és viszolyogj attól, aki baljós tenyérrel kifizet.

Sátán és a Teremtő egy sima arcban igazul:
az Istent feleljed válaszul,
és azt is, a bűnhődésből már elég,
a Keresztfa is elüszkül, de hamuval győzi még,
csordulásig urnákba, fejünkre visszahullva
ki az, aki a velünk történtekért vezekelni mászna-csúszna?

Az Ige a testből kilépett,
sebünk elidegenítve mások zsebévé mélyedt,
most aztán előre, ha kell, önámítón is,
a hátra már végzetes, abszurd finis,
a fölfele is csak úgy, ha bitón?
S ha valaki fényességesen, méltón
mégis, csak azért is fölér,
mennylépő lábát lerángatni van kötél?

Hol az önérzet?
Régi torlaszokon, hej, de kivérzett;
betonszarkofágba aszalt a jövő,
és nincsen felszedni már utcakő?
Amelyről fölmagaslik egy-egy szabadság-suhanc,
lélekzetneszük, mint mikor Te, angyal, a csöndön átsuhansz;
romolhatatlanok, testük gondolatokból s balzsamos illatokból épitett,
roncsolhatatlan szépség, múlhatatlanabb, mint szent Bernadett,
úgy terebélyülnek ki a sivár időből, mint az akácok,
a Pesti Srácok,
és hogy voltak, mindent megtelít, szétfeszít,
de nem úgy, miként az üresség a lék széleit!

Ma is néhány büszke gerinc, kit törés-zúzás bénává le nem ront,
azzal lázad, hogy egészséges magot ont,
a zászlók petyhüdten darvadoznak, a glóriás lyukon át
hiába süvít, ritkán érezzük a megtisztulás huzatát,
magyarok, országon innen és túl lakók,
már a temetők sem hadrafoghatók?
Még a halottak napi sírok is elföldelhetetlen, kitüremkedő bünök,
téli túlélésre vágyó, lánghegyű, gyertyatüskés sünök,
mert belül is eltemettétek
sorsát, játszótéri sírját a szabadság megannyi gyermekének,
már nem számít, hova úsztak a kis kopjafák,
pedig egyszer a lelkiismerethiányt is karóba húzhatják,
világra sem jöhetnek az új hősök, egy országmegtartó béke nagyjai,
foganásuk helyén jelszó eredt meg: zabálj, fogyasztani;
hiába szerelem, ima, hit, mely erősebb volt, mint akár
tíz orosz tankhadosztály;
a barikád, a Magyar Golgota fia
legyőzött téged, Krasznaja Armija.
Ó, hogyan égtek azok a harckocsironcsok, de fáj máig,
hogy a zsíros arcú pecsenyesütők képe minduntalan felviláglik.

Vajon miért engeded,
elvegyék, meghamisítsák egyetlen megtartó ünneped,
miért, hogy végre kiszabadulva,
vágtákra széles mezők helyett folyvást rabomobilba,
miért, hogy nem pengethetsz napsugarak felhúrozta gitárt,
kezed mindig ökölben, karod sosem ölelésre kitárt,
miért, hogy léted nem bevallható szent kaland, de börtönhipis,
örök motozás; mi kell, ne csak ébredj, hidd is,
maradt erő, majd mozdulnak nemzedékek,
termékenyítő elszántsággal, mint a szántóföldi munkagépek,
kétségeden emeljen felül a kondulásig megérlelt,
a legcsekélyebb, mégis tán a legnagyobb történelmi elégtételt,
Nándorfehérvár óta messzehangzó,
vérünkkel felhizlalt, déli harangszó.

2006. október

Kapcsolódó cikkek

A szép leány a búcsúzáskor/ Egy rózsát tűzött fel nekem./ Piros volt lágyan feslő szirma,/ Jelképed, égő szerelem!
A kockásliliomok törékenyen állnak a fűben ... Elvarázsolt tündérlányok, kockás lila ruhában... a tavasz lírája.
Megzenésített versek a Magyar költészet napján
Míg pörgetem a lapokat/ s versek mélyére hatolok,/ eltűnődöm sok csillag között:/ apró, fekete pont vagyok!
minden éjjel új álomba vezetsz/ de az ébredések megsemmisítenek/ s a falhoz húzódva már csak/ egyenletes szuszogásomat birtokolhatod
Mint a Montblanc csúcsán a jég,/ Minek nem árt se nap, se szél,/ Csöndes szívem, többé nem ég;/ Nem bántja újabb szenvedély.
"...Szép esténk lesz-, szép, ha megöregszünk. Fésüld meg kócos hajamat…"
Pihenjünk. Takarómon pár papírlap./ Elakadt sorok. Társtalan rímek./ Megsimogatom őket halkan: írjak?/ És kicsit fájón sóhajtom: minek?