Született gyilkosok?!

Az ember évezredek óta törekszik arra, hogy az egyének és a közösségek életét törvények és erkölcsi szabályok alkalmazásával tegye biztonságossá. Ugyanakkor nyugodtan mondhatom azt is, hogy évezredek óta mindig akadtak – és akadnak ma is – olyan személyek, akik – kockáztatva akár a legsúlyosabb büntetés fenyegető veszedelmét is – úgy próbálkoztak anyagi (vagy más természetű) méltánytalan előnyhöz jutni, hogy megszegvén a közösség alapvető normáit, megkísérelték embertársaik tulajdonát erőszak alkalmazásával birtokukba venni.
Persze akadnak szép számmal úgynevezett eseti bűncselekmények, amikor az elkövetőt például éhsége, nyomasztó kényszerhelyzete vagy éppen pillanatnyi gyengesége hajtja, és a körülmények megváltozása esetén az ilyen ember soha többé nem nyúl mások tulajdonához. De régóta ismerjük azokat a megrögzött, visszaeső bűnözőket is, akiket ellenállhatatlanul csábít a jogtalan szerzés kalandja, és a bűncselekmény elkövetésétől nem riasztja vissza őket sem lelkiismeretük, sem a társadalom által kilátásba helyezett büntetés…
Az erkölcskór A tudománytörténet – a morális megközelítéstől a szociálpolitikáig – több irányból próbálta feltárni, megérteni a problémát, amit az említett magatartásforma kialakulása és megnyilvánulása jelent, ezért a személyiségzavar elnevezése is – koronként és a választott nézőponthoz igazodva – változott. Egy angol orvos (J. C. Prichard), még a XIX. század elején erkölcskórnak (moral insanity) nevezte, és – bár az elnevezés korántsem a lényeget ragadja meg – ahogy a magatartást leírja, kétségtelenül elgondolkoztató. „Az önkormányzáshoz szükséges erő elveszett, vagy súlyosan sérült, ami által az egyén nem a beszélgetésre, vagy a logikus érvelésre képtelen, hanem arra, hogy tisztességtudóan, a szokásoknak megfelelően vezesse önmagát az élet forgatagában.”

Manapság az ilyen erkölcskóros, a törvények megszegésére hajlamos embert – akiből hiányzik az empátia, az együttérzés képessége, nem érzi át a felelősséget cselekedeteiért, és a büntetésre gyakorlatilag érzéketlen – pszichopatának, vagy antiszociális személyiségnek nevezzük. Tudnunk kell, hogy a jellemzők, melyeket az előző mondatban a két gondolatjel között felsoroltam, alapvetően fontosak: nem minden agresszív, antiszociális ember pszichopata, csak azok a – rendszerint visszaeső – bűnözők, akikre a fenti vonások ráillenek. Úgy is szoktuk fogalmazni: a pszichopata nem szeret, nem okul (újra és újra elbotlik ugyanabban a kavicsban) és nincs bűntudata.         

Nem szeret… Vizsgálatok és tapasztalatok egyaránt igazolják, hogy a pszichopata ember nem tud szeretni, és nem tudja értékelni, ha őt szeretik. Kapcsolatai felszínesek, rövid életűek, nemi élete személytelen. Csak önmagát képes értékelni, de ez a jó viszony önmagával nem azonos az önimádattal, a narcizmussal: a pszichopata – hirtelen felindulásában – képes az öngyilkosságra is, amit egy önmagát dédelgető, nárcisztikus ember sohasem tenne meg. A lényeg azonban az: ha akarja, bárkivel el tudja hitetni, hogy szereti (ezzel a képességével gyakran vissza is él), valójában azonban nem kötődik senkihez. Csak a saját haszna érdekli, azok az előnyök, amelyeket az eszközökben nem válogatva, környezetéből ki tud csiholni.

Nem okul… Ez lényegében azt jelenti, hogy a pszichopata ember képtelen tanulni saját tapasztalataiból, vagyis nem alkalmas arra, hogy bármilyen akadály esetén a vágyaik megvalósításához vezető viselkedést gátlás alá helyezze. Ez a karaktervonás egyfajta büntetésre való érzéketlenség formájában jelenik meg, ami mintegy zöld utat nyit a pszichopata kockázatvállaló, kalandkereső életvezetésének a társadalom szabályai által tiltott területek felé. A cselekvéséből származó haszon rendszerint jobban vonzza őt, mint amennyire ijeszti a fenyegető büntetés.

"Nincs bűntudatuk, ha valami rosszat tesznek a környezetüknek, a környezetükben lévő embereknek, ezért nem éreznek felelősséget. Becsapnak, folyamatosan manipulálnak, kihasználnak másokat, felelőtlenek is egy bizonyos szintig, de ez nem jelenti azt, hogy a törvénnyel, a társadalmi normákkal összeütközésbe kerülnek. Súlyos esetben előfordul ez is, ők azok, akik börtönbe kerülnek. " (Pszichológia Klub)

Kapcsolódó cikkek

A klasszikus és a modern zene találkozása.
Nem könnyű elképzelni, de Felix Mendelssohn-Bartholdi tizenhét éves volt, amikor megírta a Szentivánéji álom című kísérőzenét Shakespeare színművéhez, 1826-ban.
Elmúlt a tél, itt a tavasz,/ minden bokor újra éled,/ a földből a virágokat/ előhúzzák a tündérek. (Végh György: Virághozó április)
Szörnyek vágtak oldalába;/ Sorsa, lám, feledés lenne?
A colombre óriás testű, igen-igen ritka hal; félelmetes látvány.
"...Nő vagyok, gondolkodó, versfaragó. Közéleti ember, és álmodozó. Álmodom, hogy az élet szépségét mindenki megismerheti, ha nyitott szemmel jár..."
Ha bármelyik lába hiányzik, rövidebb vagy hosszabb mint a másik, sántít az egész és fölborul.
Titkon, / az erdő mélyén éjfélkor, / rühös rókák, farkasok, / csontvázzal csűrdöngölőt járnak, / s velük vigad a halál, / az aranyborjú előtt / egy tisztáson, / körös-körül. /