Riolittufák

Nemtiből – ahol feladtuk a Sárkányszikla keresését – Kazárra indultunk, hogy a több millió éves riolittufát megnézzük. Autóba ültünk és Bátonyterenye, Rákóczibánya érintésével hamar megérkeztünk.
A Kazár-patak partján meghúzódó település Nógrád megye északkeleti részén található, hét-nyolc kilométerre Salgótarjántól. A falut körülvevő hegyek, dombok geológiailag egyidősek a Mátrával – mintegy húszmillió évesek – és igen jó minőségű barnaszénnel gazdagítják a föld mélyét.
A község neve talán azonosítható az egykori, 6-8. század táján virágzó keleti birodalom „Kazária” nevével, amelynek határán a magyar törzsek már a honfoglalás előtt – Levédiában – szomszédokként éltek. Magyarázatul szolgálhat még az a tény, hogy a mai csecsen nyelven a kazár szó “szép völgyet” jelent; ha a település neve tényleg a honfoglalás korából való, akkor az ótörök (türk) nyelven utalhat völgybeli fekvésére.
A szakirodalom szerint, a falu helyén már i. e. 1500. évben is létezett bronzkori telep.
A 15-16. században Székvölgyi-, Szőrösi puszta (ma külterületek) még önálló életet élő kistelepülések voltak a falu közvetlen közelében. 1526 után Bardóczok, Ragyóczyak, Berényiek voltak a falu földbirtokosai. A Rákóczi-szabadságharcot követő időkben 16 magyar házat írtak össze Kazáron, de a 18-19. században jelentős fejlődésnek indult. Nem csupán parasztporták, szegényes faházak, vályogépítmények hanem jelentős úri lakok is épültek.
1863-ban földrengés pusztította, 1873-ban pedig a kolera néptelenítette el a falut.
A 19. században a lakosság elsősorban földművelőként, fakitermelőként, Salgótarjánban foglalkoztatott ipari munkásként élt, majd beindult a barnakőszén-bányászat. Az 1920-as években még jelentősen termeltek a bányák, de a szénkészletek apadásával kezdtek bezárni, majd a háborús idők (1938-1944) rendkívüli szénigénye miatt újra megnyitották őket. Az 1946-os „széncsata” eredményeként az évi termelés, a nógrádi szénmedencében, megkétszereződött. 1947 és 1955 között, Kazár térségében megnyílt a „Polyós I. táró”, a „Polyós II. lejtős akna”, a „Szurdoki lejtős akna”, a „Tőkés lejtős akna”, a „György lejtős akna”. Azonban a gázprogramra való átállással, 1967-ben ismét jelentős bányabezárásokra került sor. A kis beruházási igényű telepek még 1985-ig dolgoztak külszíni fejtéseken.

Természetesen, nem a (bezárt) bányák iránti nosztalgia vitt minket Kazárra. Annál inkább a hazánkban egyedülálló geológiai képződmény, a riolittufa földfelszíni látványa. Egész Európában (ezen kívül) csak Törökországban, Kappadókiában tartanak számon hasonlót, és a világon is alig több mint hat helyen fordul elő.
Amikor a túránkat tervezgettük, azt olvastuk, hogy a bakancsos turisták nagy örömére már elkészült az oda vezető útvonal, és táblák igazítják el-, információs térképek tájékoztatják az érdeklődőket. A műholdas térképen is kinéztük a megközelítést, valamint, hogy hol parkolhatjuk le az autót.
Könnyen megtaláltuk a Béla út végén lévő körfordulót. Rajtunk kívül senki más, érdeklődő (kiránduló) nem volt. Jelzéseket nem, de az utca végén egy információs táblát találtunk. Abból, amit a táblán olvastunk (és a telefonunkra előzőleg lementett térképek alapján) arra következtettünk, hogy az egyik út (a piros kereszt jelzés) éppen onnan indul.
Pár száz méteren a Kazár-Patakkal párhuzamosan haladtunk fölfelé, traktorok kerekei által vagdalt úton. Szerencsére a talaj fagyos volt, kevés hóval borítva így nem kellett sarat dagasztanunk. Egy hatalmas kökénybokor szélében találtuk az első oszlopos jelzést, amely deszka nyílon, jobbra jelezte az utat: “Riolittufa”.
Két-három méter széles vágás van a sűrű kökényesen át, arra kell menni. Innen kocsisávnyi út vezet fel a gerincre, majd azon végig, talán el sem lehet téveszteni.
Ezen kapaszkodtunk egyre feljebb; rétek, bokrok és ligeterdők között. A gerincről leszaladó víz több helyen is átfolyt az úton, és ráfagyva, különös jégbordákat mintázott elénk. Csak mentünk, és mentünk fölfelé a havas, jeges úton, mintha nem akart volna vége lenni. Pedig nem több, mint 3-4 km a táv. A friss hóban állatnyomokat láttunk. Az apróbbakat rókának tulajdonítottuk, a patásakat őzeknek. Volt pár hatalmas mancs-nyom is, amit akkor (igen óvatosan) farkasnyomnak véltünk. Később (utána nézve) kiderült, hogy helyesen.
Két kisebb emelkedőt leküzdve felértünk a gerincre, ahol egy földút csatlakozott a mi utunkba. Azon kevesebb, mint száz métert haladva célunkhoz érkeztünk.
A riolittufa – a természet eme ritka csodája – ott volt előttünk, hektárnyi területen, felszíne tört-fehér, növényzet nélküli, mélyen barázdált. A tudományos írások szerint, a miocén vulkánosság során, feltehetően mintegy húsz millió évvel ezelőtt, a Mátra vulkáni kitöréseinek nyomán keletkezett. A fehér, könnyen málló talajfelszínt a víz eróziós munkája formálta, benne bonyolultan szerteágazó árkokat szabdalt, közöttük kúpokat, gerinceket hagyva.
Körbejártuk a ritka képződményt, fölmentünk rá, megérintettük és arra a megállapításra jutottunk, hogy a havas télben nem olyan nagy a kontrasztja, mint a nyári-, zöld lombok- és füves rétek ölelésében.
Nem volt nehéz az út annak ellenére sem, hogy a turistajelzések többnyire hiányoznak, talán már nagyon is megszoktuk a barangolást, és a kritikus elágazásoknál mindig volt valami, amiből következtetni tudtunk, a helyes irányra. Tapasztalatból tudom, hogy az ismeretlen, a korábban még soha nem járt utak, elsőre mindig hosszabbnak tűnnek, mint amilyenek valójában. Itt is így volt.
A másik út (a piros sáv jelzés) biztosan hosszabb lett volna; becslésünk szerint akár 7-8 km. De a lényeg, hogy abból az irányból is, ahonnan mi közelítettük meg (a valaha volt, piros kereszt jelzésen) szép látvány fogadott. Nem nagy, nem kolosszális, és aki nem értékeli az ilyet, annak szinte semmi, de nekünk nagyon tetszett! A gyönyörű kilátást pedig ráadásnak kaptuk. Csak ajánlani tudjuk mindenkinek, mert ilyet tényleg nem látni minden nap és bárhol. Sajnos, idő híján és a behavazott, csúszós csapás miatt sem mehettünk már végig a gerincen, hanem egy kis pihenés és nézelődés után, elindultunk vissza ugyanazon az úton. Gyorsan és könnyedén leértünk az autóhoz. Jó kis kirándulás volt. És egyáltalán nem megterhelő.

Kapcsolódó cikkek

...A született előadó, aki azzal a félmosollyal gitározott nem túl bonyolultan, amivel Bob Dylan is ...ő is elsősorban az egyéniségét dobta be, és csak másodsorban az énektudását.
... ablak,/ mi fényt nem ragyog./ Nélküled,/ …látod, ez vagyok.
A japán kalligráfia, vagy shodō (書道) a japán írás művészete. Az írásjelek eredete az i.e. XXVIII. századi Kínáig vezethető vissza.
A vers központi témája az anyanyelvünk. A költő szerint az anyanyelv használata az emberi kapcsolatok biztosítéka
Esküdjünk, hogy e nemzetben valamennyien összefogunk és a dicső múlthoz méltó, dicső jövő felé visszük országunkat.
"Uram! ...Nem kérek már jót sem rosszat..."
Zongoristaként, zeneszerzőként és karmesterként aratott nemzetközi sikerei, hatalmas hírneve ellenére
Már nem engedlek el,/ szikrádban kapaszkodok,/ foglyul ejtettem/ egy izzó pillanatot,