Rajcsányi Gellért: Ártatlan bűnhődők − Egy polgárlány fogsága a szovjet munkatáborban

Tíz éve már, hogy nagymamám elmesélte, tollba mondta nekem élete egyik legfontosabb és legsúlyosabb történetét, a szovjetek általi elhurcolását és többéves fogságát, huszonéves nőként egy ukrajnai munkatáborban. Hosszú idő telt el a történet feljegyzése óta. Nagyanyámmal már nem tudok többé beszélgetni: időközben, több mint kilencvenévesen eltávozott közülünk. De emléke és emlékei itt maradnak velünk. Most, kerek hetven évvel a magyarok tömeges malenkij robotra és gulagra hurcolása után, a kommunizmus áldozatainak emléknapján megosztom az olvasókkal az ő történetét − egy történetet a sok tízezer, százezer hasonló családtörténet és személyes emléktöredék közül.

Nagyanyám emlékének és újszülött fiamnak ajánlva.

       ***


„Négy kattogó keréken
Oda vezet a sín,
Ahol levél nem ér el,
Hol nem vagy név, se cím.
Nem nősz magasra itten
Kattogni kezd a sín
Mit elmulasztott Hitler
Behozza azt Sztálin.”
(Faludy György: Zárt teherkocsi)


Nagyanyám, Fábián Margit története ez, egy olyan korból, amikor idegen hatalmak játékszerévé vált Magyarország, amikor minden és mindennek az ellenkezője is megtörténhetett, és amikor ártatlanok büntetése a fogolytábor volt. Ő is egy volt az ártatlan bűnhődők, a bűnhődésre ítélt ártatlanok közül. A maga perspektívájából így látta és így élte meg elhurcolása és fogsága történetét.

Abaújszántó

„Nagyközség Abaúj-Torna vármegye gönczi járásában, a járás székhelye, 706 házzal és 4379 magyar lakossal. Járásbíróság, adóhivatal, csendőrőrs, királyi közjegyzőség, pénzügyőri biztosság, takarékpénztár, gőzmalom, szegényház, kénesfürdő, posta és távíró. A hegyaljai borkereskedésnek egyik főpontja. A szőllői már 1275. híresek voltak.” (Révai Nagy Lexikona, 1911)

Ebben az akkori mércével mérve városias nagyközségben született nagyanyám 1919-ben. Ahogy beszélgetéseink során büszke mosollyal hozzáfűzte: helyi elitcsaládban jött világra. A kereskedéssel foglalkozó család csemegeboltot és bútorüzletet vezetett Abaújszántón, ezen kívül több temetkezési vállalat tulajdonosa volt a Hegyalja településein. A Zempléni-hegységben erdőbirtokokkal rendelkeztek. A község egyik utcájában négy házuk volt, itt lakott a kilenc gyermekkel, köztük a nyolcadikkal, leendő nagymamámmal megáldott Fábián család.

Később, az államosítás során minden vagyonukat elveszítették.

A gyerekek közötti nagy korkülönbség miatt az idősebb fiúk már maguk vezették a vállalkozás egyes részeit, mire nagymamám nagylánnyá érett. Elvégezte a polgárit, de sem ő, sem szülei nem forszírozták, hogy tovább tanuljon. Ez nem is volt jellemző a korra. A vagyonos család leányára valószínűleg az akkori szokás szerinti, szülők által összeboronált házasság várt volna egy hasonló osztálybéli család fiával. Nem ők tehetnek arról, hogy a világ, amelyben éltek, pár éven belül összeomlott. Nagyanyám csak évekkel később, a háború és a hadifogság után ment férjhez. Immár vagyontalanul, de szerelemből.

Nagyanyám nem ismerte igazán a világot, amelyben élt. Amikor fiatal koráról kérdeztem, mindig azt állította, hogy akkor, Horthy alatt jól éltek az emberek. Mire is hivatkozott? Hogy ő minden nap a cukrászdába ment a barátnőivel, elment biciklizni, úszni, korcsolyázni, vagy Kassára utaztak bevásárolni, ebédelni. Saját jólétét ennyi év távlatából kivetíti az egész akkori világra. Burokban élhetett leánykorában, nem látta át, mi történik körülötte. Keserű lecke volt számára a következő néhány év.

A német megszállás

„A magyarországi zsidók gettókba gyűjtését és megsemmisítő táborokba küldését az Adolf Eichmann parancsnoksága alatt álló speciális Judenkommando irányította a magyar csendőrség közreműködésével. 1944. június végéig mintegy 440 ezer főt, a vidéki zsidóság túlnyomó többségét deportálták.” (Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században)

− Mikor szembesültetek először a háborúval?
− Negyvennégyben bevonultak a németek a községbe. A tisztek keresték azokat a házakat, ahol megszállhatnak. A mienk volt az egyik legnagyobb Abaújszántón. Persze, hogy hozzánk is beköltöztek.
− Nem tiltakoztatok?
− Nem, miért kellett volna? Senki nem tiltakozott. A németek különben is rendes emberek voltak.
− Tényleg?
− Igen, nagyon udvariasak voltak mindannyiunkkal. Három idősebb tiszt költözött hozzánk. Sokat beszélgettem velük, én tudtam a családból a legjobban németül. Télen elmentünk korcsolyázni is.
− De azt tudod, hogy a németek mit tettek a megszállt Magyarországon?
− Én azt tudom, hogy Abaújszántón mi történt.
− A községben, úgy tudom, sok zsidó élt. Milyen viszonyban voltatok velük?
− Szerettük őket. Az utcában is több család lakott, édesanyám barátnői között is voltak zsidó asszonyok. Én nem értettem, mások miért nem szeretik őket. Mind úriemberek voltak, orvosok, ügyvédek, kereskedők. Talán ez volt a baj, sokan, a szegényebbek azt beszélték, ők könnyebben élnek, mint mások. Apám azt mondta szomorúan az elhurcolások után, hogy ha egyáltalán elkerülnek Magyarországról, akkor inkább egy saját országot kellene nekik felépíteniük, ahol végre békében élhetnének.
− Emlékszel az elhurcolásokra?
− Igen, minden egy nap alatt történt. Reggel a kisbíró kidobolta, hogy a zsidóknak otthon kell maradniuk. Úgy száz méterenként elismételte a mondandóját. Délután jöttek értük.
− A németek?
− Nem, mondom, ők nem csináltak semmi ilyet. Voltak önkéntes, civil, magyar rendőrök, azok rohantak házról házra. Köztük volt Augusztin Feri, egy kisbirtokos, meg Bialkó Józsi, egy hentes. Róluk még lesz szó később. Kiparancsolták a zsidókat, néhány kiló személyes csomagot vihettek magukkal. Mindenkit elvittek. A gyerekektől kezdve a várandós nőkön át… az olyan öreg bácsikat is elvitték, mint amilyen öreg most én vagyok.
− Nem menekült meg senki?
− A Flegmann fiút elrejtette a szeretője, egy magyar lány, Géczi Gizi. Egyedül ő tudott Abaújszántón maradni.
− Tudtátok, hova viszik őket?
− Nem, ezt nem tudta senki, a zsidók sem. Azt hittük, elviszik őket munkaszolgálatra, aztán majd visszajönnek. Voltam egyszer Auschwitzban. Ott sokat sírtam. Senki nem érdemel ilyen sorsot.
− Ti nem segítettetek a zsidóknak? Nem bújtattátok őket?
− Nem lehetett, a házunkban laktak a német tisztek. De titokban, a hátsó kerítésen legalább kenyeret és más élelmet tudtunk nekik adni. Emlékszem, ott álltunk aztán a kapuban és sírtunk. Tudtuk, hogy valami rossz fog velük történni. Előbb a községházára, onnan meg autóval az országútra vitték őket, talán Auschwitz felé. Kiürült az utca. Anyám egy hétig sírt a barátnői után.

Az orosz megszállás

„A szovjet hadsereg lépésről lépésre szorította ki a német és a még harcoló magyar alakulatokat Magyarországról. A szovjet katonák viselkedése a civil lakossággal szemben számos helyen és esetben igazolta a háború alatti félelmeket.” (Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században)

− Mikor érte el Abaújszántót a front?
− Erre nem emlékszem biztosan. Azt tudom, hogy a német tisztek búcsúztak el először, amikor elkezdtek visszavonulni. Azt mondták, hogy ha túlélik a háborút, írnak majd levelet nekünk. Nem írt egyikük sem.
− Volt lövöldözés a községben?
− Nem volt ilyen, szerencsére. Amikor az első orosz katona megjelent Szántón, apám elbújtatott engem és a húgomat egy szekrény mögötti falüregbe. Sokat hallottunk arról, hogy az oroszok kegyetlenkednek a nőkkel.
− Hogy kerültetek akkor mégis az oroszok fogságába?
− Bejött apámhoz az Augusztin Feri, hogy adja át az oroszoknak a lányait: engem és húgomat, Ellát, meg bátyám lányát, Jolánt. Ugyanaz az Augusztin volt, aki korábban a zsidókat kergette ki a házaikból. Besúgta az oroszoknak, hogy gazdag magyarok vagyunk és németek laktak nálunk. Mintha a mi hibánk lett volna. Azzal fenyegette apukát, hogy kivégzik őt, ha nem adja ki a lányait.

Nagymamám itt elmesélte, hogy jóval a háború után férjével, leendő nagyapámmal sétáltak Abaújszántón. Egy tornácra benézve nagyanyám meglátta a már megöregedett Augusztin Ferit, ahogy a nyári napfényben sütkérezik.

− Ott ül a rohadt az udvarban, aki miatt a zsidók meg én is munkatáborba kerültem − mondta nagyapámnak. − Nézd, hogy meg van öregedve.
− Bemegyek és agyonverem − kiáltotta nagyapám. − Ha öreg, annál könnyebb − és nyomta is le a kilincset. Nagyanyám kérlelve húzta vissza:
− Nem akarok se verekedést, se ölést, eleget szenvedtem Oroszban, örülök, hogy élve visszatértem − így tudta végül lecsitítani nagyapámat.

Út a fogságba

„Szovjet fogságba mintegy 600 ezren kerültek, túlnyomórészt katonák, de körülbelül 100-120 ezer polgári személy is.” (Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században)

− Az oroszok azt mondták, hogy háromnapi kényszermunkára, malenkij robotra kell mennünk.
− Elhittétek ezt?
− Nem nagyon, igazából sejtettük, hogy tovább fog tartani, ezért is búcsúzkodtunk olyan erősen, amikor indulnunk kellett a községházára. Majd’ három év lett belőle. Meleg ruhát, többnapi élelmet kellett magunkkal vinnünk, így indultunk neki a nagyvilágnak. 1945 februárjában indultunk el. Abaújszántóról lovasszekérrel vittek minket Szerencsre. Hideg volt, ha jól emlékszem, ónos eső is esett. Annyira fáztam, hogy a szekért vezető orosz kiskatona odaadta a kesztyűjét, hogy egy kicsit átmelegedjek.
− No lám, akkor mégse kellett annyira félni tőlük.
− Ő kedves volt, de később jót meg rosszat is tapasztaltunk róluk. Szerencs városában egy romos laktanyában szállásoltak el minket, ahol több napig maradtunk. Ide aztán tömegesen hozták az embereket. Szalmazsákkal fedett priccsen aludtunk, és nem volt az ablakokon üveg, jött be a februári fagy. A termek közepén álló kályha melegített csak valamit. A laktanyában nem volt víz se, a szomszédos malom udvarán álló kútból hoztunk, ha kellett.
− És senki nem próbált ellenállni? Hogy lehet az, hogy mindenki eltűrte a rabságot?
− Voltak, akik el tudtak szökni. Például amíg vízért mentek vagy amikor az őrök elmentek valahova melegedni. Én is mondtam a húgomnak, Ellának, hogy szökjünk meg, de ő nem mert elindulni. Félt, hogy megtalálnak és megölnek minket. Így én sem mehettem, vigyáznom kellett rá.
− Sokáig voltatok a laktanyában?
− Néhány napig tartottak ott minket, amíg összegyűlt a kellő számú hadifogoly a környékről: férfiak, nők, fiatalok, idősek, vegyesen. Abaújszántóról tizenegyen voltunk, ha jól emlékszem. Aztán egy nap kivittek minket a pályaudvarra. Ott álltak benn a vonatok, sok-sok egymás után kötött marhavagonnal. Ezzel szállítottak ki minket a munkatáborokba. Szétválasztottak minket nőkre és férfiakra, egy vagonba csak egyneműek szállhattak fel. A vagon falának résein lestünk ki a pályaudvarra: a magyar vasutasok kint sirattak minket.
− Februári fagy volt. Hogyan lehetett túlélni az utazást a marhavagonban?
− Be volt szerelve egy kis dobkályha, azzal fűtöttünk és azon is tudtunk főzni. Nagyon nehéz volt, mert akárhányszor zökkent egyet a vonat, kilöttyent az étel a tányérból. Ilyenkor élelem nélkül maradtunk egy időre. Illemhely vagy budi persze nem volt a vagonban: csak egy kerek lyuk volt vágva a padlóba, amíg az egyikünk a dolgát végezte, a többiek, ahogy tudtak, elfordultak.
− Hányan utaztatok a vagonban? Mivel telt az idő?
− Talán tízen lehettünk. Keveset beszéltünk a helyzetünkről, hiszen tudtuk nagyjából, hová kerülünk majd. Inkább csak vigasztaltuk egymást, meg néha énekeltünk. Az orosz katonák itt is kedvesek voltak egyszer: Ukrajnában van két nagy folyó, a Dnyeper és a Dnyeszter. Amikor a hídon átkeltünk rajtuk, kinyitották a vagon ajtaját, hogy lássuk, milyen szép az ő hazájuk. A folyók olyanok voltak mint a Tisza, de a Tisza persze jobban tetszik nekem!

Malenkij robot

− Emlékszel a megérkezésre?
− Igen, olyan négy-öt napig utaztunk. Amikor kiszálltunk, elámultam: hatalmas, gyönyörű, hófödte dombok sorakoztak a környéken: olyan volt, mintha hazaértem volna a zempléni dombok közé. Később derült csak ki, hogy ezek a halmok a szénbánya meddőhányói voltak, nem igazi hegyek.
− Hova kerültél végül?
− A hely neve Sevcsenko volt. Amikor kiszálltunk a vagonokból, fertőtlenítettek minket, aztán tisztálkodhattunk. Hatalmas barakkokba vittek minket, ahol mindenki kapott egy-egy deszkapriccset, takaróval. Ápolónők jöttek, akik mindenkinek megfogták a karját, a combját. Ebből megállapították, hogy erős vagy gyenge-e az illető. Ha erős volt, mehetett a bányába. Ha nem, mezei vagy konyhai munkára osztották be őt.
− Itt töltötted akkor a következő három évet.
− Nem, egy év után, Ella betegsége miatt egy másik, nagyobb helyre kerültünk, ahol volt kórház is.
− Volt kórház is? Mennyire tudtak titeket az orvosok ellátni?
− Orvosok… azt nem láttunk sokszor. Volt egy fogolytársunk, egy rakamazi állatorvos, ő állt be doktornak, hiszen nem volt más lehetőségünk, ha nem akartunk meghalni.
− Miért, mi történt?
− Azt mondták, kitört a tífusz. Minden reggel hordták ki a halottakat. Köztük volt egy lány, egy tábornok lánya, Mimi. Jóban voltunk. Most is előttem van, ahogy szegény Mimit vitték el a hordágyon.
− Nem volt gyógyszer a kezelésre?
− Csak ecsetelték a nyelvünket. De lehet, hogy az se volt gyógyszer. Én és Ella túléltük a járványt.

Erősek és gyengék

− Hova osztottak be végül? Erős voltál vagy gyenge? Mit volt az eredménye a szakszerű vizsgálatnak?
− Gyenge voltam… a konyhára kerültem. Nagy szerencsém volt ezzel, hiszen így minden nap eleget tudtam enni. Majdnem mindig céklalevest meg káposztalevest főztünk, hamar megundorodtunk tőle, de hát mit tehettünk, le kellett nyelni. Akkora üstökben főztünk, hogy a székre állva tudtuk csak belülről kitisztítani. Bele is lehetett szédülni. Azért volt jó a konyhán lenni, mert nem csak én ehettem eleget, hanem Ellának is tudtam csempészni ételt, amit esténként adtam oda neki. Sokat betegeskedett, lehet, hogy meghalt volna nélkülem. De ha lehetett, akkor nem csak neki, hanem Balogh bácsinak, egy volt minisztériumi embernek és az öreg tokaji papnak is tudtam vinni valamennyi ételt.
− Jól érzem, hogy ahogy telt az idő, lazult a fogság szigora?
− Valamennyit változnia kellett, hiszen mégis csak össze voltunk zárva az őreinkkel és az orosz dolgozókkal: előbb-utóbb megismertük egymást. Az utolsó évben a táboron kívüli mezőkön dolgoztunk, és a végén már a piacra is kijárhattunk. Ott aztán csereberéltünk az oroszokkal: ők tőlünk vettek tejet, mi meg az arra kapott pénzből gyümölcsöt vásároltunk, mert nekünk az hiányzott. Nagy volt ám a szegénység Oroszországban. A néppel elhitették, hogy mi vagyunk az okozói. Egy oroszul tudó fogolytársunk elmondta, miről beszélnek a falusiak, amikor elvonulunk előttük a mezőre: hogy azért vagyunk itt, mert Magyarországon éhezünk, és idejöttünk elvenni előlük a kenyeret. Furcsa nép az orosz. Egy tavaszi napon nagy zsivajra figyeltünk fel, rohantunk a szögesdróthoz, mert kintről jött a zaj. Nagy vörös zászlókkal vonultak, énekelve, mi meg nem tudtuk, mi történt. Azt hittük, megőrültek az oroszok − addig még nem láttunk május elsejét.
− Ha már kijárhattatok a faluba, nem fordult meg senki eszében, hogy megszökjön a táborból?
− Szögesdrótokkal, fényszórókkal körülvett táborban voltunk, onnan nem lehetett kiszökni, de néha voltak próbálkozások: elbújtak éjszakára a szénakazalban, vagy elindultak a vakvilágba, de előbb-utóbb mindenkit elkaptak. Visszahozták, aztán éjszaka úgy összeverték őket, hogy másnap az ebédnél senki nem ismert rájuk. Az is lehet, hogy voltak olyanok, akiket agyonvertek. Hamar leszoktunk a próbálkozásról. Ezzel nem lehetett viccelni.
− És a férfiak és nők kapcsolata? Mégiscsak évekig voltatok összezárva.
− Az tilos volt. Házaspárokat is vittek ki hadifogolynak, de szétválasztották őket. Néha éjszakánként az őrök végigjárták a hálótermeket és felemelték a pokrócokat, nincs-e alattuk négy láb. És az orosz katonák sem mertek közeledni. Az kellett volna! Kivégezték volna őket, ha kiderül az ilyesmi.

Nők a bányában

− Gondolom, a mezőn jobb volt dolgozni, mint a konyhában.
− Ott paradicsompalántákat kellet dugdosni a földbe. Szorgalmasan dolgoztunk, aztán Bauerné, egy szántói asszony mondta: bolondunk leszünk ezt csinálni, inkább ássunk egy gödröt, abba rakjuk bele az összes palántát! Így is tettünk. Amikor a felügyelő messze járt, akkor meg leheveredtünk a szántóföldre, pihentünk.
− Így már könnyű volt kivárni a fogság végét.
− Nem, nem maradt ez így. Jött az újabb ellenőrzés, és az ápolónő megállapította, hogy már erős vagyok a bányához. Mehettem le a föld alá. Azt nem kívánom senkinek. A bányászok által kibányászott szenet kellett a csillékbe pakolnunk, meg a támasztó gerendákat vittük az új tárnákba. Volt olyan szűk járat, ahol hason kellett csúsznunk, hogy előre jussunk. Ezer méternyire jártunk a föld alatt. Akkora bánya volt, hogy a fő járatokban kisvonattal szállítottak minket. Egy olyan orosz nő vezette, akinek a szája mindig vörösre volt festve, közben meg tetves volt a bőre… Máig emlékszem rá. Ez kegyetlen időszak volt nekem és húgomnak is. Neki frissen kisült harmincöt kilós téglákat kellett kocsira pakolnia. Egyszer meglátogattam, segíteni akartam neki, de csak a térdemig tudtam megemelni a téglákat. Ella akkoriban írt haza szüleinknek egy levelet, hogy adjanak el mindent és menjenek Nyugatra, mert ez a földi pokol. Úgy alakult az élet, hogy nem fogadták meg Ella tanácsát, itthon maradtak. Nem is kellett eladniuk semmit sem. Elvették azt később maguktól a kommunisták.
− Tehát írhattatok levelet? Hogyan történt mindez?
− Az elején nem lehetett. Sőt, otthon azt mondták a szántóiaknak, hogy a minket szállító vonatot felrobbantották egy hídon. Azt hitték, meghaltunk. Később mégis írhattunk levelet, de mondták a kedvesebb őrök, hogy olyat írjunk, amit nem kell cenzúrázni. Ella előbbi levele mégis hazajutott, ma se tudom, hogyan.
− És eljött az idő, amikor ti is hazajuthattatok.
− Hat hete dolgoztam a bányában, amikor az oroszok elkezdték mondogatni, hogy nemsokára hazaindulhatunk. Mi addigra már semmit nem hittünk el nekik. Végül elérkezett 1947 szeptembere, amikor meghallottuk a hírt: mehetünk haza, Magyarországra. Egyik szemünk sírt, a másik nevetett. Persze nem a tábor elhagyása miatt szomorkodtunk. Az volt a baj, hogy csak az anyaországiak jöhettek haza. Az erdélyieknek és a délvidékieknek maradniuk kellett. Sok barátunk volt közöttük, róluk nem hallottunk többé.

Hazatérés

− Hogyan fogadtak titeket itthon?
− Amikor Záhonynál átértünk a határon, kiszálltunk a vagonból és letérdeltünk földre, hogy megcsókolhassuk. Hazaértünk. Már ott adtak a helybeliek fehér cipókat, de amikor Debrecenbe érkeztünk, elállt a lélegzetem. A pályaudvar fel volt díszítve, és ott, helyben a peronon hosszú asztalsorokat terítettek meg nekünk, hogy annyi év után újra jóllakhassunk. Vártak ránk.
− Hogy jutottatok haza?
− Debrecenből már személyvonattal mentünk haza Szántóra. Az állomáson diadalkapuval fogadtak minket, kint volt az egész falu, hogy köszönthessék a túlélőket. Tizenegyünket vittek el háromnapi malenkij robotra, tízen értünk vissza két és fél év után. Egy lány halt meg közülünk, akinek röviddel az elhurcolás előtt volt az esküvője. Halála hírét visszatérő testvére hozta meg a családjának. A szüleimmel és testvéreimmel történő találkozásra már nem is emlékszem külön, talán nem is voltam magamnál… Otthon aztán szép lassan mindent elmondtunk, elmeséltünk Ellával. Három évet várt rá korábbi jegyese, Sándor, nemsokára egybe is keltek. Apuka idős volt már, amikor hazaérkeztünk. Mindenkinek azt mondogatta korábban: azt szeretné már csak, hogy lányai hazajöjjenek a fogságból, és még egy évet velünk tölthessen idelenn a földön. Egy év múlva hunyt el.

*

Egy év múlva hunyt el a családfő. Akkor, amikor megkezdődtek az államosítások. Amikor a Fábián család elvesztette minden vagyonát, amiért nemzedékek évtizedeken át dolgoztak. És amikor nagyanyám megismerkedett leendő férjével, az én nagyapámmal. Egy új korszak következett. Egy új élet lehetősége.

Kapcsolódó cikkek

“Töltsön el benneteket a hit, és olyan hit a jövőben, ami engem is eltölt, és olyan hidegvér és józanság, amire ma mindenkinek szüksége van.” Nagy Imre
Itt, Urivnál, a Don innenső, magyarok megszállta jobb partján állnak a szovjet csapatok.
Mindszenty József bíboros első rádióüzenete hangzik el: "...Csodálatra méltó hősiesség szabadítja meg most a hazát...
Nagy Lajos bácsit kerestük fel, aki itt él a Viharsarokban és akit az idő nagyon sokszor próbára tett már. 1958. január 5.-én (32 évesen) tartóztatták le, az 56-os események után...
Itt Nagy Imre beszél, a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának elnöke. Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen...
Szerepe a forradalomban 1956. október 30-án részt vett a Nemzeti Parasztpárt majd november 1-jétől új nevén a Petőfi Párt...
Megölték a gyerekeinket/ A hősöket, mert szembeszálltak.../
60 évvel ezelőtt, 1956. október 23-án tört ki az 1956-os magyarországi forradalom és szabadságharc.