Nagy magyar költők élete: Czóbel Minka

Czóbel Minka magyar költőnő, a szimbolizmus első hazai képviselője nagybirtokos család gyermeke, 1855 - ben született a Szabolcs megyei Anarcson. Anyja gróf  Vay Éva, apja Czóbel Imre.  Egyetemet Sorbonne-on végzett Párizsban. A századfordulóra családja elszegényedett. Írni sógora, Mednyánszky László festőművész biztatására kezdett. Később szintén ő mutatta meg írásait Jókai Mórnak és Justh Zsigmondnak. Kedvező kritikákat kapott, így 1890-ben megjelent első verseskötete is Nyírfa lombok címmel. Költészete festőien színes, verselése zenei. Ő az impresszionista festőktől tanult látni, és a francia dekadensektől tanulta a hangzás árnyalatait. Elsők közt írt Magyarországon szabad verseket és vette át a francia dekadensek stílusát, emiatt a Nyugat egyik előfutárának tartják. Ady olvasta néhány művét, és úgy nyilatkozott róla, hogy nem igazán érti, ezért nem tud lelkesedni érte. A Nyugat köre, bár sokan az előfutáruknak tartották, csupán vonakodva s félszavakban ismerte el költészetének értékeit.
Több jelentős műfordítása van. Ő fordít először itthon Verlaine-verseket, németre Az ember tragédiáját, angolra Petőfi több költeményét.
Az 1910-es évektől falujában élt, 1947 – ben halt meg.
Még életében elfeledték Czóbel Minkát, a századfordulós modern líra és Ady egyik előfutárát.
 

Holló szárnyak

Egyedül, egyedül sötét rengetegben,
Fényes csillagos ég magasan felettem,
Az óriás bükk is, hogy fénylik, hogy ragyog,
Ága közt fennakadt, tündöklő csillagok.

Mostan belevegyül a nagy éjszakába
Örök elmúlásnak sűrű, fanyar átka:
Látom, hogy foszlik mindenről az élet,

Létre, öntudatra, ugyan minek éled?
Ha csak azért úszik percekre napfényben,
Hogy letűnjék ismét örök sötétségben?

Ha csak a "faj" minden ezen a földtekén,
Mért él, mért szenved, mért létezik "egyén"?

Mért oh, mért ez élet, ha mégis halál van?

Csend! - Hát tudjuk mi fény van az elmúlásban?

Hosszú úton

De nehéz így fel a hegynek menni!
Álmaimban nem kísérhet senki.
Hogy bírjam el e nagy boldogságot,
Ezt a nehéz gyönyörű nagy álmot?

De szomorú lenn a völgybe lenni! -
Álmaimban nem kísérhet senki.
Hogy bírjam el e szomorúságot,
Ezt a nehéz gyönyörű nagy álmot.

Fehérednek körültem az árnyak,
Párás, ködös, fátyol-felhők szállnak,
Hogy elvesztem e nagy fehér ködbe
Álmaimmal egyedül, örökre.

Csend

Ne zavarjátok az álmot, az álmot!
Mért tépnéd mindjárt a nyíló virágot?

Tavaszi légben dallam ha szállna -
Zavart ne légyen a hangok álma!

Ne csókold ajkát halott leánynak -
Az álmok, az álmok oly könnyen elszállnak.

Ultima ratio

Hogy mért hervadnak a virágok? -
Ne kívánj többet, mint egy álmot,
Az álom élet édessége:
A boldogság, a csend, a béke.

Hogy mért magányos minden lélek? -
Szíved álmát ki érthetné meg!...
Mit láthatnál az izzó napban??
Örök, szent, a változhatatlan.

Szellőre megmozdul a lég is. -
Te élsz, s boldog vagy mégis, mégis,
Hisz' elkísér fanyar magányba
Lelked átlátszó, fehér álma.

Hangtalan ének

Mi szép az álom, álomba járok,
Csak fényes álmot, mást ugy se várok.
Kavicstól félek, kavics élétől,
Lelkem felébred, szívem megrémül.

Álomban járó tágra nyitott szemmel,
Túlnant kívánó, kék szerelemmel.

Csak hang ne szálljon! hangok ha érnek
Eltünt az álom, elnémul az ének.
Mi szép az ének ha nincsen hangja,
Nappali éjnek zúgó harangja.

Még nem jött az óra - szemed se nézzen -
Csak az egy szóra, légy mindig készen!

Éjjel

Hófehéren árad a hold sugárja,
Sötétlő kert feketéllő lombjára,
Fekete lomb sűrűjéből kiválik
Egy madár szárnya.

Hófehér gyep felett körözve száll el,
Betéved majd fekete lombok közé,
Össze vonja a fényt és árny sötétjét
Szárnya röptével.

Hangtalan száll hófehér holdfény szála,
Hangtalan száll fekete madár szárnya,
Csöndes kertben álmatag éjjel titkos
Varázslatába.

Erdők

Nem erdő, melynek nincs dala, virága,
Mit tavasz nem díszíthet.
A komor fenyves, váltig zöldben állva,
Nem más csak néma díszlet.
Nem suttog a lomb, ág nem hajlik ágra,
A fák élnek maguknak,
Mint emberek közt zordon nagyravágyók
S borongó életuntak.

Oh, más az erdő, odalenn a Nyíren
Az aranyos homokban,
Mint szép menyasszony ezüstfátyolával
Áll ott a nyírfa, lombban.
És halk csevet, bizalmas suttogás van,
Így szoktak a leányok,
Fehérre fátylat, reszketőt ha öltve
A boldogságra várnak.

Megbújva lomb közt, csillog, mint a tükrön
A rezgő ezüstfátylon,
Majd kósza módra, játszik itt a napfény
A vadvirágos páston.
Derűbe fürdik meg a nyírfaerdő,
Azért üdébb a bája -
Mint tiszta szívnek nincs mit rejtegetni,
Csak fénye van, nem árnya.

De más az erdő televény földjében
Az ős Pannoniának,
Ha lombos koronájuk hordva fennen
Tölgyóriások állnak.
Száz kart feszítve, készen a birokra,
Ha megdördül az alj-ég,
A tölgyben mintha erős, viharedzett
Férfiak lelke laknék.

Ki zúg ijesztőn versenyt a viharral
Teljében az erőnek?
S ki zsong szerelmes, enyhe suttogással
Lágyabban, mint a tölgyek?
És van-e érzés szívből ajkra szálló,
Melyre ne volna hangja?
A tölgybe', mintha egy szerelmes férfi
Ábrándos lelke lakna.

S mit óva rejt a kandi napsugártól
Smaragdzöld enyhe sátor,
Üdén tenyésző százszorszép virágok
S édes szerelmi mámor.
Boldog madarak laknak ott dalolva
Balzsamot hord a szellő...
Oh, van-e szebb e kerek egy világon
Tenálad tölgyfaerdő!

Ezüst nyárfák

Mintha csak egyedül
Lennék e világon,
Körültem nagy nehéz,
Meleg nyári álom.

Száz fehér virággal,
Száz tündér mesével
A napsugár tüzes,
Arany szemével.

Merre terjed szárnya
A nagy boldogságnak?...
- Hát a fehér felhők
Hova, merre szállnak? -

Keletről nyugatra,
Elfújta már a szél...
Megzörren a gyenge
Ezüst nyárfa-levél

Az erdőből

Aranyban járok
Acél világban
Hervadó erdő
Zöld aranyában.

S mi távolról jön
A levegőbe
Megérzi az erdő
Megremeg tőle.

Gallyak jajonganak
Viharzó szélben,
Nyöszörgő sírás
A fák tetejében.

Keringő varjak
Távol világból,
Jönnek nagy véres
Zord lakomából.

Az erdő csendje
Rémes beszédes,
Ne fordulj arra,
Kerüld el édes!

Arany levelek
Mint könnyek árja
Egyenként hullanak
Utolsó díszül
Elhagyott megtört
Halott virágra.

Sugarak

Szép holdsugár!
Éltünk felét, a titokzatos éjet,
Hullámozd be tiszta fehér fényeddel,
Hintsd el ezüstös sugáraidnak fátylát
Bokrok, fák, álmodozó levélzetére,
Mesés fehér virágok hókelyhébe.
Öntsd el a sivatag égő homokját
S fenn, ember-sohasem-járta-sziklavölgyben
A végtelen, magános, jégmezőt.
Tűzz rá városok kémény-erdejére
Templomtornyokra, híd-ívezetekre.
Sikolj el zúgó távol nádasoknak
Rejtett vizén,
Magános elfelejtett temetőknek
Fehér márvány keresztei felett,
Szép holdsugár, szép holdsugár, szép fehér
holdsugár!

Jó gyertyaláng!

Tűzhely meleg sugárja, világítsál
Bizalmasan boldog-boldogtalannak,
Barátságos, ragyogó sugaraddal.
Örömet hints gyermekek játékára,
Öregek nyugodalmas ősz fejére.
Vigasztalón, biztatón világítsd meg
Az aggalmakkal telt beteg szobát.
Világítsd be tündöklő sugarakkal
Tánctermek illatos, fényes világát,
Csillanj meg örömteljes sugarakkal
Gyémánt kövek ezerszínű tüzében,
Ártatlan, boldog, ifjú szép szemekben,
S halott arcára hosszú gyertyaszálak
Szép meleg, tiszta sugárt hintsetek!
Jó gyertyaláng! jó gyertyaláng!jó, meleg gyertyaláng.

Nagy villamfény!

Hogy a nyomasztó bűn s betegség, terhes
Zivataros nehéz lég megtisztuljon,
Szeld át az ég komor nehéz felhőit!
Nyilalj át megtisztító izzó fénnyel
A zivataros komor szíveken!
Nagy villamfény! nagy villamfény! hatalmas
villamfény!

Csillagsugár!

Arany szállal szövődj át álmainkon,
Hozd el földünknek távol földek álmát,
Csodás, idegen, nagy világok álmát,
Csillagsugár! csillagsugár! fényes csillagsugár!

Lidérctüzek!

Kísértetes varázslat tünde fénye,
Mesés, megfoghatatlan bűvös lángok,
Izgatóan táncoljátok keresztül
Bűvös igézet tündér-éjszakáit,
A rémület csodálatos világát
Boszorkányok rejtelmes szép országát,
Lidérctüzek! lidérctüzek! bolygó lidérctüzek!

Szép napvilág!

Életadó, fényes világosságod
Árassza el a föld minden határát,
Fényes zöld színt adjál fának, bokornak.
Öltöztesd ezer színbe a virágot,
Az állatnak adj csillogó szőrt s tollat,
Az embert érleld széppé és erőssé,
Mosd vidámra és ártatlanra szívét.
Az élőknek életerejét tartsd meg,
S a holtakat ébreszd fel új életre,
Szép napvilág! szép napvilág! szép áldott napvilág!

Oh Szentlélek!

Fényesség, melyet földi szem nem láthat,
Töltsd el lelkünk sűrű nehéz homályát
Magasztos, tiszta fehér égi fénnyel!
Engedd, hogy lelkünk fehérebb legyen,
Mint a liliom legtisztább virága,
Világosabb, mint izzó villám fénye,
Tündöklő fehér, erős és világos,
Oh legtisztább, legnagyobb, legfehérebb égi fény!
Oh Szentlélek!

Szánalom

Édes uram Isten, de magad maradtál!
Szíved nagyságából ezer kincset adtál
Az égnek, a földnek, a nagy mindenségnek,
Téged szeretni erény-e, vagy vétek?

Földi embernek még akadhatna társa,
Csak te légy elhagyva, az örök magányba?
Szánlak oly egyedül, szánlak oly árván, -
Felszállok én hozzád a fehérség szárnyán.

Kötetei

Versek
Nyírfalombok (1890)
Újabb költemények (1892)
Maya (1893)
Fehér dalok (1894)
A virradat dalai (1896)
Donna Juanna (1900)
Kakukfüvek (1901)
Opálok (1903)

Prózák
Hafia (1891)
A két aranyhajszál (1891)
La migration de l'ame (1897)
Pókhálók (1906)
A fekete lovas (1914)
Az erdő hangja (1914)

Kapcsolódó cikkek

Nagy László (Felsőiszkáz, 1925. július 17. – Budapest, 1978. január 30.) Kossuth-díjas magyar költő, műfordító.
Kiemelkedő egyéniség, aki másként gondolkodik a szerelemről, pénzről, életről és halálról, másként szereti hazáját.
"...Baka István a mindenkori magyar költészet legjelentősebbjei közt találta meg a maga helyét.
A "Mama", síron túli engesztelő vers a halott anya ellen elkövetett vétségért. A pszichoanalízis során tudatosuló gyermekkori traumák...
Illés Gyula néven született, s párizsi emigrációja idején, 1925-ben jelentek meg első versei
Kirajzolódom végleg a világból,/ mint csupasz falnak állított fogoly,/ külön kezel, kivételes magányban/ a tanuk nélkül dolgozó pokol.
Fekete országot álmodtam én,/ Ahol minden fekete volt,/ Minden fekete, de nem csak kívül:/ Csontig, velőig fekete,
Csokonait a magyar irodalom egyik legjelentősebb költőjeként tartják számon. Tanárai a jövő tudósaként emlegették