Momotarō (桃太郎), az őszibarack-fiú

Élt egyszer egy öregember meg egy öregasszony. Momotarō (1918)Szegények voltak, de a szegénység nem búsította őket, csak az fájt nekik, hogy nincs gyerekük.
Egyszer az öregember elment az erdőbe fát vágni, az öregasszony kiment a folyópartra mosni. Mikor javában sulykolja a ruhát, egyszer csak észreveszi, hogy a folyó közepén csodaszép, nagy barack úszik lefelé.
- Milyen jó lenne kifogni! - sóhajtozott az öregasszony. - hazavinném, s apóval megennénk vacsorára.
Amint így sóhajtozott, nézegette a barackot, eszébe jutott egy régi-régi varázsének:

Folyók, patakok szelleme!
Figyelj, figyelj az énekre!
Folyamárból hajtsd a partra,
Mit ringat a vizek habja!

Nihon ichi Momotarō (1928) /Momotarō a legyőzhetetlen/Alighogy eldúdolta a varázséneket, a csodaszép barack a part felé indult, s hamarosan ott himbálózott az öregasszony előtt. No, ki is emelte gyorsan a vízből, szárazra törölgette, kötényébe rejtette, befejezte a mosást, s a tiszta ruhával meg a csodaszép barackkal igyekezett hazafelé.
Mire beesteledett, az öregember is hazatért az erdőből, a háta nagy halom fa alatt görnyedt.
Asztalhoz ültek, s az öregasszony az öregember elé tette a barackot.
- Kettévágjuk - mondta nagy büszkén -, a felét te, a felét meg én eszem meg vacsorára!
Hát ahogy belevágnak a barackba, gyereksírást hallanak. Óvatosabban vágják tovább, s amint kettévált, látják ám, hogy a mag helyén csöppnyi kisfiú nyújtózkodik. A két öreg szinte megnémult az örömtől. Kivették a barackból a kisfiút, aprócska csészébe, jó meleg vízben meg is fürdették. Amint szárazra törölgették, a kisfiú fogta az aprócska csészét, s messzire elhajította. A két öreg meg csak ámuldozott, hogy no lám, máris milyen erős, milyen izmos ez a kisfiú! Elnevezték Momotarōnak, ami annyit jelent, hogy őszibarack-fiú.
Momotarō szép nagyra nőtt, s öreg szülei örömére erős, derék fiú lett belőle.
Egy napon így szólt Momotarō a két öreghez:
- Elmegyek a démonok szigetére, elszedem tőlük híres kincseiket!
Szegény öregek nagyon elszomorodtak, hogy életük öröme, a szeretett Momotarō ilyen veszedelmes útra akar indulni, de hiába kérlelték, a fiú hajthatatlan maradt.
Momotarō no Umiwashi (1942) / Momotarō haditengerészetnél/Másnap kora hajnalban felkeltek, az öregasszony előkészítette az útravalót: egy tarisznya rizsgombócot. Momotarō vállára vette a tarisznyát, búcsút mondott öreg szüleinek, s nekivágott, hogy megkeresse a démonok szigetét.
Amint ment, mendegélt, egy nagy folyam partján találkozott egy kutyával.
- Hova? Hova? - kérdezte a kutya. - S mondd csak, mi van a tarisznyában?
- A démonok szigetére megyek - felelte Momotarō. - El akarom vinni öreg szüleimnek a sok híres kincset. A tarisznyában meg rizsgombóc van, de olyan finom, hogy nem találnád párját egész Japánban!
- Adj nekem egyet! - kérte a kutya. - Nem kérem ingyen, hálából társul szegődöm hozzád!
Momotarō adott a kutyának egy gombócot. A kutya gyorsan megette, s most már kettesben mentek tovább. Egyszer csak találkoztak egy majommal. A majom is megkérdezte Momotarōt, hogy hova megy, mit visz a tarisznyában. A majom is kért egy rizsgombócot, s Momotarō szívesen adott neki is. A majom megette a gombócot, s hálából hozzájuk szegődött, a most már hármasban folytatták útjukat.
Amint mentek, mendegéltek, összetalálkoztak egy fácánnal. A fácán is megkérdezte Momotarōt, hogy hova megy, mit visz a tarisznyájában. A fácán is kért egy rizsgombócot, s Momotarō szívesen adott neki is. A fácán megette a gombócot, hálából hozzájuk szegődött, s most már négyesben mentek tovább.
Hosszú-hosszú utat tettek meg, mire elérkeztek a démonok szigetére.
Magas váruk tornyából a démonok már messziről látták, hogy Momotarō meg társai a vár felé közelednek, s gyorsan bezárták a hatalmas kaput. A démonok várát olyan magas fal vette körül, hogy az ember azon áthatolni soha nem tudott volna. Csakhogy a fácán könnyen felrepült a kapu tetejére, a majom meg játszva átmászott a falon, s a kaput kitárták Momotarō előtt.
Momotarō meg a kutya a vár udvarán megtámadták a démonok seregét, s kemény harc után a vár belső felébe szorították őket. Momotarō Densetsu (1989-90) /Momotarō legendája/Ekkor kirontott a várból Akandoji, a démonok vezére, s két hatalmas vasdoronggal nekitámadt Momotarōnak meg a kutyának. Momotarō ügyesen ugrándozva, hajladozva kitért az ütlegek elől, s kardjával ahol érte, ütötte, vágta a démonok vezérét. Akandoji nem bírta sokáig a harcot, összerogyott. Momotarō meg lefegyverezte, s vastag kötéllel gúzsba kötötte. A démonok rémülten látták vezérük vesztét, s kegyelemért könyörögtek. Momotarō megkegyelmezett az életüknek, de váltságul elszedte tőlük híres-híres kincseiket: az aranyos kocsit, a terüljasztalkát, a láthatatlanná tevő föveget meg köpönyeget, meg a sok-sok korallgyöngyöt, aranyláncot. Mindent felrakott az aranyos kincses kocsira, elébe fogta a majmot, a kutyát meg a fácánt, a megindult hazafelé.
Amerre csak mentek, mindenütt összeszaladtak az emberek, hogy megcsodálják az aranyos kincses kocsit meg rajta a töméntelen sok drágaságot.
- Kié ez a kincses kocsi? - ámuldoztak.
- Momotarōé! - felelte nagy büszkén a kutya, a majom meg a fácán.
- Kinek viszitek a tömérdek kincset?
- Momotarō öreg szüleinek!
Lassan aztán megérkeztek Momotarō falujába, az öreg szülők háza elé. A két öreg sírt is meg nevetett is örömében, hogy viszontláthatja Momotarōt.
Momotarō sok-sok kinccsel ajándékozta meg három derék útitársát, a kutyát, a majmot, a fácánt, s a három jó barát ezentúl fényes jómódban töltötte napjait.
Momotarō meg otthon maradt öreg szüleivel, és soha többé nem hagyta el őket.

Bizony! Ilyen is van! :)

Kapcsolódó cikkek

ISTENTŐL ÁLDOTT KARÁCSONYT KÍVÁNUNK MINDEN EMBERNEK!
A tetőpontra az jut, aki tudja, minek örüljön, aki boldogságát nem tette másoktól függővé, aki nem nyugtalankodik, aki bízik önmagában... Fotó:demotivalo.net
A történetek többnyire elrettentő például szolgálnak: hogy ne csúfoljunk másokat, ne sétálgassunk éjszaka az utcán,
- Ki terelgeti a babokat?/ - A babgulyás.
„Szabadság, szerelem!/ E kettő kell nekem./ Szerelmemért föláldozom/ Az életet,/ Szabadságért föláldozom/ Szerelmemet.”
Azon a reggelen egyszerre csak énekelni kezdett. Valami blődli kis kuplét, de olyan kedvvel ismételgette, sehogy se tudta abbahagyni.
...Amikor a házba belépett, Horváth-Bende János lefogta, majd Pipás Pista a nyaka köré tekerte a kötelet...
"Mi férfiak hazajárunk belétek. Nélkületek otthontalanok vagyunk. Nem valljuk be, de így van.