Mikolai Bertics Mihály: Te meg én

Én éj vagyok, te a fény,
ízig, fogytig az enyém.

Ha föld vagyok, úgy te fű,
bennem zöldellsz, holtig hű.

Fénylő csillag vagy, én ég,
nekem ragyogsz, bennem égsz.

Te eső csepp, én fergeteg,
bensőmben langy permeteg.

Én szív vagyok, te a vér,
tőled lüktet minden ér.

Ha én fa, te levelem,
én a csók, te szerelem.

Völgy vagyok, te friss patak,
bennem zúgó zuhatag.
Ha erdő vagy, én az árny,

egyben társ vagy és magány.
Tűz vagyok, s te melegem,
itt lobogsz a keblemen.

Hópehely vagy, én a tél,
csillogásod bennem él.

Ha szemfény vagy, én a szem,
semmim vagy és mindenem.

Én dalnok, te énekem,
életem vagy, s végzetem.

Kapcsolódó cikkek

Már nem engedlek el,/ szikrádban kapaszkodok,/ foglyul ejtettem/ egy izzó pillanatot,
"…Csak a nyugalom/ s – ott vagy – Te, benne;/ benned mélységemnek/ végtelen csendje."/
Ajtódat nézed, hogy kulcs ne zárja,/ az első álomból mindig fölriadsz,/ - …jaj, zárt ajtóra ne érkezzen/ a távolból, várva-várt fiad…
Ó, úgy sóvárogtam,/ érted éjjelente,/ mint elveszett/ angyalarc után/ a havas téli táj.
...hamarosan megjelenik az ismert beregi (vásárosnaményi) író-költő, Mikolai Bertics Mihály 17. könyve, „Egyedül ketten” címmel.
Az egész világ/ kifosztott, meztelen;/ Vaj’ lesz-e, ki hallja/ erőtlen szavam?/ Keresztünkről már/ hiányzik a Krisztus./ Hol erény a vétek,/ a végzet ott írva van./
"...Szép esténk lesz-, szép, ha megöregszünk. Fésüld meg kócos hajamat…"
Festenél nekem/ képzeletvilágot?/ Királynőm lennél…/ Palotát… szépet,/ s én elhiszem majd-,/ el az egészet.