Mikolai Bertics Mihály: Szeretem...

Szeretem
gesztenyeszép szemeid
simogató fényét,
amint átcsillan szép arcod
halovány pírján - este,
zuhatag-hajad minden rezdülését,
halk tisztaságodban fürdetve.

Szeretem
karcsú derekadat,
mely öleléskor érzelmeink
viharában hajlong, mint a nád,
szeder ízű csókjaidat,
mit ont az édes szád,
miközben velem suttogja
mámorunk szavát.

Szeretem
a napot, az órát, a percet,
melyikben megismertelek,
s ha boldogan nevetsz,
ha hozzám szólsz, beszélsz,
csengő hangodtól
- míg élek, míg élsz -
megrészegedem.

Szeretem
ha rólad álmodom, s kár,
hogy olykor álom vagy csupán;
minden szavam üresen kong,

- és ostobán -.
Ha velem vagy: élek,
s feledek minden rosszat,
mi öl, szomorú kín és halál.

Szeretem,
hogy te vagy (nekem) a minden:
a Föld - benne a hegyek,
az erdő, a zuhogó patak,
a hullámzó tenger, az óceán.
Benned érik az aranyló kalász,
- a mindennapi kenyerem -
te vagy, ki mindig hazavársz.

(Egyedül ketten 118.oldal)

Kapcsolódó cikkek

Már nem engedlek el,/ szikrádban kapaszkodok,/ foglyul ejtettem/ egy izzó pillanatot,
"…Csak a nyugalom/ s – ott vagy – Te, benne;/ benned mélységemnek/ végtelen csendje."/
Ajtódat nézed, hogy kulcs ne zárja,/ az első álomból mindig fölriadsz,/ - …jaj, zárt ajtóra ne érkezzen/ a távolból, várva-várt fiad…
Ó, úgy sóvárogtam,/ érted éjjelente,/ mint elveszett/ angyalarc után/ a havas téli táj.
...hamarosan megjelenik az ismert beregi (vásárosnaményi) író-költő, Mikolai Bertics Mihály 17. könyve, „Egyedül ketten” címmel.
Az egész világ/ kifosztott, meztelen;/ Vaj’ lesz-e, ki hallja/ erőtlen szavam?/ Keresztünkről már/ hiányzik a Krisztus./ Hol erény a vétek,/ a végzet ott írva van./
"...Szép esténk lesz-, szép, ha megöregszünk. Fésüld meg kócos hajamat…"
Festenél nekem/ képzeletvilágot?/ Királynőm lennél…/ Palotát… szépet,/ s én elhiszem majd-,/ el az egészet.