Mikolai Bertics Mihály: Anyák napi emlékező

A májusi szellőzködő lágy melegben, amikor a dagadó rügyekből kifürdülnek a zsenge lombok, kipattognak a zümmögést csalogató virágocskák, mindig eszembe jut az anyám. Álomképekben lebeg elmémben, amint szoknyája szélét szorongatva próbáltam lépést tartani vele a kertek illat-áradatában, ő virágzó cseresznyefa ágat tört nekem, kezembe adta, és szemeinek tágas pillantásaival itta orcámról a mosolyt.
- Istenem, mit nem adnék azokért a pillantásokért, hogy újra láthassam, hogy érezhessem simogató tekintetének puhaságát. Ő is a korai öregség áldozata lett, mint megannyi kabátfoltozó, keresztény, magyar anya. Dolgos kezének száraz kosarában ráncosra aszalódott a homloka.  Hidegvízben fürdetem gondolataimat, hogy frissek legyenek, hogy rá eszmélhessek:
- Istenem, egy foszlány vagyok belőlük én is. Egy foszlány azokból az anyákból, akiknek pillantásaitól pirosodnak az ághegyi almák. Egy foszlány azokból az erősderekú és egyben karcsú asszonyokból, akiknek bő ízű szívük csorog a szeretetet váró gyerekekre, és akiknek a szenvedő alkonyok ajkain énekel a tiszta szomorúság. Akik keblükhöz ragadt csecsemőkkel gázoltak a hegyszorosokon át a Kárpát-medencébe, hátukon a bolgár és besenyő marta sebekkel. Mocsarak és erdők járhatatlan mélyén bújtatták csemetéiket Batu kán vérszomja elől. Akik férjeiket és fiaikat temették könnyzáporok zuhataga alatt, egy sírba Mohácsnál, és
akiknek e drága föld csak sírokba való koporsófát termett.
- Virág kellene, sok-sok virág. Hogy méltón köszönthessük e feledhetetlen árnyékarcúakat, akik még mindig forró tenyerükben szorongatják kezünket láthatatlanul.
- Virág azoknak, akik sorban állnak a vigaszért, egy apró ajtónyitásért, vagy köszönésért.
- Virág azoknak, kik öleléssel várnak haza, és gondolatainkban olvasni tudnak.
- Virág azoknak, akiket fölőröltek a történelem nyikorgó fogaskerekei, ágyaik oly mélyre vannak vetve, hogy panaszos sóhajaink, vagy örömrivalgásaink, nem juthatnak odáig le. És nem utolsó sorban azoknak, akik a mában rohangálnak az idő mértékét feledve a puszta megélhetés feltételeinek előteremtéséért, kenyeret tartanak az éhes szájak elé, forró könnyekben fürdetik a nélkülözőket, borogatják lázas betegek homlokait, és zokogva kaparnak egy maréknyi földet az ötödik égtájba távozókra.
Most, e langyos, májusi napon engedjük őket ismét emlékezetünkbe férkőzni, most amikor az asszonyi sors az anyákat még jobban a megpróbáltatások feszes fonalára sodorja, mi, akik egy parányi foszlány vagyunk belőlük, csalogassunk ki szemükből egy derűs, simogató mosolyt, kérjük reájuk Isten áldását, és tűzzük hajukban a megbecsülés virágát.

Kapcsolódó cikkek

Már nem engedlek el,/ szikrádban kapaszkodok,/ foglyul ejtettem/ egy izzó pillanatot,
"…Csak a nyugalom/ s – ott vagy – Te, benne;/ benned mélységemnek/ végtelen csendje."/
Ajtódat nézed, hogy kulcs ne zárja,/ az első álomból mindig fölriadsz,/ - …jaj, zárt ajtóra ne érkezzen/ a távolból, várva-várt fiad…
Ó, úgy sóvárogtam,/ érted éjjelente,/ mint elveszett/ angyalarc után/ a havas téli táj.
...hamarosan megjelenik az ismert beregi (vásárosnaményi) író-költő, Mikolai Bertics Mihály 17. könyve, „Egyedül ketten” címmel.
Az egész világ/ kifosztott, meztelen;/ Vaj’ lesz-e, ki hallja/ erőtlen szavam?/ Keresztünkről már/ hiányzik a Krisztus./ Hol erény a vétek,/ a végzet ott írva van./
"...Szép esténk lesz-, szép, ha megöregszünk. Fésüld meg kócos hajamat…"
Festenél nekem/ képzeletvilágot?/ Királynőm lennél…/ Palotát… szépet,/ s én elhiszem majd-,/ el az egészet.