Mikolai Bertics Mihály: Ab invisis

- vaktában -

Iszok...
Elveszett életemre,
a meg nem született
gyermekekre.

Iszok…
Mert nem akarok
látni, tudni.

Nem!
...Már nem akarok
többé hazudni;
magamnak, neked,
sem másnak,
mutatni azt a külvilágnak,
hogy erős, kemény
és büszke vagyok,
hogy magamban,
belül, roskadok,
hogy üres nélküled a holnap,
s azt sem tudom,
merre, hol vagy(?).

Kell a pohár, hogy igyak!

Oly megtört a lélek,
és fáradt az agy.

Vezeklés ez – ahogy élek!

Ülök...
és egyre szakadtabb az ének,
üres előttem az asztal,
nincs kancsó,
üveg, sem pohár,
csak képzeltem,
(csak képzelem),
hogy belül valami fáj,
s hogy írni tudjak,
inni muszáj!

Egyedül ketten, 12. oldal

Kapcsolódó cikkek

Már nem engedlek el,/ szikrádban kapaszkodok,/ foglyul ejtettem/ egy izzó pillanatot,
"…Csak a nyugalom/ s – ott vagy – Te, benne;/ benned mélységemnek/ végtelen csendje."/
Ajtódat nézed, hogy kulcs ne zárja,/ az első álomból mindig fölriadsz,/ - …jaj, zárt ajtóra ne érkezzen/ a távolból, várva-várt fiad…
Ó, úgy sóvárogtam,/ érted éjjelente,/ mint elveszett/ angyalarc után/ a havas téli táj.
...hamarosan megjelenik az ismert beregi (vásárosnaményi) író-költő, Mikolai Bertics Mihály 17. könyve, „Egyedül ketten” címmel.
Az egész világ/ kifosztott, meztelen;/ Vaj’ lesz-e, ki hallja/ erőtlen szavam?/ Keresztünkről már/ hiányzik a Krisztus./ Hol erény a vétek,/ a végzet ott írva van./
"...Szép esténk lesz-, szép, ha megöregszünk. Fésüld meg kócos hajamat…"
Festenél nekem/ képzeletvilágot?/ Királynőm lennél…/ Palotát… szépet,/ s én elhiszem majd-,/ el az egészet.