Kortárs írók, költők: Bényei József

Bényei József  újságíró, író, költő,  színházigazgató, 1934 – ben született Tiszaladányban. Debreceni egyetemen magyar-történelem, az ELTE - n könyvtárszakon végezett. Dolgozott könyvtárosként, volt népművelő és a debreceni Csokonai Színház igazgatója. 1962-1976 között a Hajdú – Bihari Napló munkatársa, rovatvezetője, 1979-1990 között a főszerkesztője volt. A MUOSZ tagja.

Verseskötetei
Sugárverésben (1969)
A hétköznapok megtalálnak (1975)
Hajnali lovak (1984)
A halott meggyfa (1991)
A kalapos király búcsúja (1994)
Tüzet viszek (1994)
Kékszakállú elégiái (1997)
Csipkefaoltár (1999)
"Tebenned bíztunk" (2000)
Fehér kövek (2003)
Kései sugárverésben (válogatott, 2004)
Díjai
Szocialista Kultúráért (1963)
A Munka Érdemrend ezüst fokozata (1973, 1979)
Debrecen Város Művészeti Díja (1974)
Alföld-nívódíj (1976)
Rózsa Ferenc-díj (1984)
Krúdy-emlékérem (1991)
A "Széchenyi és korunk" Irodalmi Pályázat különdíja (1992)
Magyar Lajos-díj (1993)
Holló László-díj (1993)
Aranytoll (1998)

Végrendelet

A világot úgyis ki kell bírni.
Ne engedd a virágokat sírni.

Ne engedd a madarakat félni,
a hűséget hóban elvetélni,

az álmokat este megalázni,
almafákat áprilisban fázni,

a perceket ne engedd megállni,
ablakokat örökre bezárni,

csillagfényű éjszakákra lőni,
ösvényeket indákkal benőni.

Ameddig a vállad íve bírja,
vigyázz minden virágtalan sírra,

vigyázz minden társtalan magányra,
füstre, fényre, ember-glóriára.

Aki árva arccal sír az égre,
takarj szelíd álmot a szemére.

Tanulj könnyet, sebet, jajt szeretni:
valakinek embernek kell lenni.

Kiscsikó

Szalad a fényes legelőn,
táncol s hátsó lábára áll.
Sörénye szélben repdeső
madár, madár, bolond madár.

Csillag-virágú homlokát
lehajtja bársony fű fölé,
prüszköl, fújtat és fölnyerít,
mekkora világ az övé!

Kecses bokája gyöngyfehér,
naphosszat nem rebbenti szó,
hátára fordul, hempereg,
csikó, csikó, bolond csikó!

Lobbanó szemmel fölfigyel,
fölpattan, táltos-szárnya nő,
s hetedhét határnál nagyobb,
tágas lesz az a legelő -

Tüzes hab fodroz orrlikán,
de anyja mellé sündörög,
nyakához bújik és kacag:
kölyök, kölyök, bolond kölyök…

Mozdulat

Hiányzik nagyon a kezed
szürkén hullámzó hajnalokban
Felsír a hű emlékezet
sugárzik arcod valahonnan

Mi őrizte az álomig
Jutalma megkövült magánynak
Az önzés sunyin rávonít
s a Hold árnyéka belesápad

Milyen is volt a mozdulat
arcomra hullott négy-öt ujjad
s a gödrök árkok ó-kutak
dombok nagy csöndjévé simultak

Egyszervolt csókok jóíze
keseredik némuló számon
Volt ugye volt kettőnk hite
hát miért miért hogy nem találom

Hiányzik valami nagyon
Ki hagyta el Milyen viharban
Szikkad az idő arcomon
a félelemtől kitakartan

Már csak az emlék melegít
pihegve reszket tenyeremben
A magány lassan bekerít
s hideg idő szárnyára fekszem

Köszönöm

Megköszönöm ezt az esőt is,
arcom fürdeni belemártom.
Köszönöm a levélneszezést
feketetörzsű körtefákon.

Köszönöm, hogy holnap is nap lesz,
s reggel talán felébredek még.
Köszönöm a hajnali csöndet,
s a mályvaszínű naplementét,

kudarcok, harcok buktatóit,
edző tüzét a szenvedésnek,
zászlót, könnyet, fejfát és bölcsőt,
ami csak volt. És azt, hogy élek.

Magányos cédrus

A fának emberarca van,
ráncokkal, szemgödörrel.
Ha szél lendíti ágait,
meztelen csontja zörren.

Az ágnak emberkarja van,
kinyújtja, mintha kérne.
Jaj, egyedül van, nincs hite,
nincs egy száraz levél se.

Fogódzna földbe szép gyökér
s a homok elbocsátja.
A szem határa végtelen,
a magány színe sárga.

Mert fáj a fának ez a sors,
a kín görcsökbe rándul,
előtted koldus könyörög,
koncot vár tíz kitárt ujj.

Adj neki jószót legalább,
szólj hozzá, mint a vakhoz.
Óh, hogy repülne innen el,
tört szárnya egyre csapdos.

Nem nyúl az égig, szétterül,
mint porfelleg a földön.
Szólítsd meg, szétroncsolt keze
üresen le ne törjön.

A fának emberarca van,
magányos emberarca.
Szívedhez ér, - milyen hideg,
milyen sovány a karja...

Kapcsolódó cikkek

Nem szoktam stopposokat felszedni, de erről az emberről messze lerítt a bizalom, és más volt, mint a többi átlagstoppos
Napszámos voltál: hétszilvafás/. földek gyermeke. Hittél/ a szavak igazában, folyók/ visszhangzó dalában.
Az 1848–49-es forradalom és szabadságharchoz kapcsolódó népzenei, zenei anyag gazdag.
Jó érezni azt, hogy szeretlek/ nagyon és egyre-egyre jobban.
Bejárásunkkor sok vadcsapást találtunk, őzek, szarvasok, vaddisznók lakják e tájat. Meglestük a vízen pihenő, lassan sodródó vadkacsa kolóniákat...
Faludi Ferenc (Németújvár, 1704. március 25. – Rohonc, 1779. december 18.) jezsuita szerzetes, író, költő, műfordító.
Nagy Lajos bácsit kerestük fel, aki itt él a Viharsarokban és akit az idő nagyon sokszor próbára tett már. 1958. január 5.-én (32 évesen) tartóztatták le, az 56-os események után...