A költészet napja

1964. óta, április 11-én, József Attila születésnapján, ünnepeljük a költészet napját. E jeles nap alkalomból minden évben irodalmi előadásokkal, könyvbemutatókkal, költőtalálkozókkal és -versenyekkel tisztelgünk a tragikus sorsú poéta emléke és a magyar líra előtt.

Elmerülve kissé az élet lelki mélységeibe, olykor ráébredünk, hogy vannak megfoghatatlan dolgok. A költészet is ilyen. Egyszerre lágy és kegyetlen, őszinte és meseszerű, valós és valótlan, érthető és mégis átláthatatlan. Vagyis: emberi mértékkel kifejezhetetlen. A költő nem különb, mint a többi tisztességes ember. Talán annyival tér ki az átlagból, hogy nagyobb távlatokban gondolkozik, mert gondolkozni és csalódni született, hiszen ő érzi át legjobban az emberi lét szomorú halandóságát, múlandóságát, örömét, boldogságát. Visszavonhatatlan, áthághatatlan fal választja el a világtól, méghozzá az a zsenialitás, amivel értünk küzd, s ez legjobban neki fáj. Eltűnődünk, mi a költő sorsa? Felfogni minden örömet, fájdalmat, észrevenni és megszenvedni az összes rosszat, amit a világ elfelejt. Mit is jelentenek számunkra a versek? Általában az jut róluk eszünkbe, hogy vár reánk három hosszú memoriter és még hozzá sem kezdtünk. Nem az, hogy egy ember legtitkosabb gondolatait, vágyait, félelmeit olvassuk.
A tehetség egyszerre a legáldottabb és legátkozottabb ajándék, amit ember valaha is kaphat. Mert a művész gyakran képtelen elviselni azt a lelki sivárságot, amely körülveszi őt, megváltoztatná a világot, de egymaga tehetetlen és ettől a tudattól sosem szabadulhat. Ugyanakkor meglátja az arany csillogását a hamu alatt, s hallani képes az énekszót, dörögjön bár kegyetlenül felette az ég, körülötte az élet; tudja, hogy amit most lát, csak percnyi tünemény, mégis örökké él emlékezetében. Kalitkába zárnám a pillanatot, ha megtehetném, de miután elmúlt, már nem tudom megmondani, milyen volt, hisz abban sem vagyok biztos, megtörtént-e egyáltalán.
Odakint süvít a szél, az idő feléget minden falat. Azt hiszem, hogy a mulandóság oltárán csak az örök, amit nem kövekbe véstek. Különös, kegyetlen gépezet a világ. Szükségünk van olyanokra, akik minden szerencsétlenség ellenére képesek meglátni a szépséget, ami sokszor láthatatlan. Szükségünk van költőkre, hogy szeressenek, aggódjanak értünk, hogy utat mutassanak, meghaljanak velünk és megsirassanak bennünket. És nekik is szükségük van ránk, mert az ember társ nélkül árnyék csupán. Követhetsz el hibákat, mert az ember és a tévedés együtt születtek. E világon ha valahol tanyát versz... mit is tehetnél? Egy a fontos: te magad légy benne mindig az ember!

 Mikolai Bertics Mihály jegyzete

Kapcsolódó cikkek

A Föld napja mozgalom egyik jelmondata: „Ki mondta, hogy nem tudod megváltoztatni a világot?”
Idén ünnepli 10. évfordulóját a Magyar Festészet Napja kortárs képzőművészeti fesztivál. (Gajdán Zsuzsa: Suhanás c. képe)
... Elmerülve kissé az élet dolgaiban, olykor ráébredünk, hogy vannak megfoghatatlan dolgok. A költészet is ilyen.
„Isten áldd meg a magyart!” Ez az a fohász, amelyben nagy költőnk, nemes és tiszta lelkét - amelyhez szokatlan tökéletességgel emelte fel életét is - belelehelte.
Légy büszke nemzetedre, nyelvedre, ismerd, óvd add tovább gyermekeidnek a magyar kultúra alkotásait.
Rubik-kocka negyven éves évfordulója alkalmából, világhírű magyar találmányokra, kutatókra, tudósokra irányul a figyelem! Büszkék lehetünk!
Megzenésített versek a Magyar költészet napján
Harminchat fokos lázban égek mindig/ s te nem ápolsz, anyám./ Mint lenge, könnyű lány, ha odaintik,/ kinyújtóztál a halál oldalán.