A kék doboz

Már a kirakodáskor – amikor a többi küldeménnyel együtt megérkezett – egy pillanatra feltűnt. Nemcsak a frissen fakadó búzavirágkék színe miatt volt más, mint bármely sablonos küldemény, hanem a hatalmas mérete, a címzése is eltért a szokásostól. Elegánsan igényes csomagolása is már az első látszatra úgy tűnt, mintha tiltakozni akarna a szürke, hétköznapi pakkok egyhangúsága ellen és lágy, balzsamillatú ünnepi hangulatot árasztott maga körül. Pedig sem színes szalag, sem más úri cicoma nem volt rajta. Kézről kézre járt, s a kirakodás utáni pillanattól egészen a kézbesítésig az őt joggal megillető helyre került, a küldeménymáglya tetejére. A cím is feltűnő eleganciával, arányos írással, szépen formázott, gyöngysor betűkkel virított rajta. Egy hölgy nevére címezték. A tengerentúlról jött a helyi öregotthonba, bizonyára valamelyik éltes anyókának.
  Kis idő múlva az idősek házánál, a zöld postakocsiból, formaruhás kézbesítő szállt ki és a kapubejáratnál a néni nevét tudakolta. Majd a furgon rakteréből kivette a különleges kék dobozt és a portás kíséretében fölment a címzetthez. A hosszú folyosó végén egy kis emeleti szobába – a 12-es be – kopogott be.
Egy ápoló nő, vagy amolyan gondnok-féle nyitott ajtót. A szerényen berendezett helyi-ségben, az ablakmelletti ágyon sápadozó, ráncos arcú nénike feküdt. Hóka, színehagyott takaró alatt aszalódott mozdulatlanul szikár alakja. A fejénél feketeruhás pap állt, kezében vaskos, aranyozott kötésű szentkönyvvel, amelyből kurta imádságokat olvasott. Az ajtó mögötti sarokban egy hatvanas körüli asszony ült teljesen magába roskadva, látszott rajta, hogy ő is bentlakó.
- Ő az, ott az ágyon – mutatott a portás a fekvőre.
Amikor a kézbesítő a csomagot az asztalra tette, a néni már szinte az utolsó perceit él-te. Az is lehet, hogy a lelke már félúton a csillagok felé haladt, amikor a csomagról leolvasott név hallatára még visszatért egy pillanatra. A már majdnem fennakadt szemek, az évektől ráncosra gyötört arc mélyedéseiből, hirtelen fényleni kezdtek, és látták a nagy, kék dobozt, amire szép gyöngybetűkkel az ő fiának a neve volt írva. A néni csak nézett, ...nézte tágasra nyitott szemekkel a csomagot, a hatalmas kék dobozt. Hallotta a kézbesítő által megismételt nevet, a feladó nevét és valamit mondott. Helyesebben csak mondani szeretett volna, mert a sóhajok közül kikívánkozó hangok némi halk suttogássá apadtak a cserepesre aszott ajkain. A nővérke egyik karjával átölelte a néni felső testét. Aztán valami gyöngéden – vigyázva arra, hogy a karolástól a vékony, orgonasíp csontok százfelé szét ne hulljanak – óvatosan megemelte, majd a másik kezével mindkét párnát az elgyengült anyóka háta mögé húzta, hogy azokra támaszkodva kissé fölegyenesedhessen, fölülhessen.
- Hozza ide a csomagot! – mondta Nővérke a kézbesítőnek.
A kézbesítő megfogta csomagot és óvatosan a néni mellé tette, az ágyra. A néni falsápadt ujjvesszőit végigsimította a nagy kék dobozon, ott ahol a fia neve volt írva. Az ő egyetlenegy fiáé, aki huszonöt éve Kanadában van, s most csomagot küldött. Nézte... csak nézte a csomagot kiapadt szemeivel, mint valami beteljesült szentséget, imádságot, vagy földre szállt, másvilági csodát. Hallotta többször is a kedves nevet, a fia nevét és a becses név hallatán rendkívül jó érzés töltötte el. Fogyó erejének utolsó csöppjéből még egy apró kézjegyre is futotta, de szólni nem tudott. Még néhányszor végigsimogatta remegő ujjakkal a gyöngysor betűket, a fia nevét, de semmit sem tudott mondani. A sóhajok mélyén rejtőzködő lélek véglegesen meggondolta magát és ismét útra kelt, föl, a végtelenséget betöltő csillagokhoz.
Hogy a néni mégis tudomást vett a csomagról, azt a körülötte állók abból is gondolták, hogy a végső sóhajtás jóval erősebb és hosszabb volt a megszokottnál, s a szemeiben a beláthatatlan távolság ürességében üvegesen maradt meg az utolsó boldog pillanat fénye.
  - Meghalt! – Jelentette ki Nővérke, és lefogta a néni szemét.
  - Nyugodjék békében! – adta utolsó áldását az Atya és becsukta az imakönyvet.
Nővérke megfogta a kék dobozt és visszatette az asztalra. A sarokban kuporgó Mancika (mert így hívták a néni lakótársát), a hatvanéves örök gyerek, aki egyben a gondnokok és ápolók kedvenc mindenese is volt, rászegezte szemét a csomagra, próbált magán uralkodni, de nem bírta a hallgatást és megszólalt:
  - Ki küldte a csomagot?
A szemlátomásra megszeppent portás, mintha a szomorú eseményt ő maga idézte volna elő, csak annyit habogott:
  - Nem tudom! – aztán magyarázatként még hozzátette:
  - Úgy tíz perce jött a postakocsi. A postás pedig a néni nevét tudakolta, hát fölvezettem ide. Én nem tudtam, hogy ennyire gyenge... vagyis, hogy már haldoklik.
A nővér letakarta a nénit egy fehér lepedővel, vadgesztenyebarna szemeivel ránézett a különleges kék csomagra, majd azt mondta:
  - És mi még nem is hittük, hogy létezik a fia.
  - Én hinni próbáltam – szólt közbe az Atya – ...hinni próbáltam, mert olyan meggyőzően beszélt róla. Sőt, azt is elmesélte, hogy egyszer, a fia – még alig pár éves korában – a hátsó udvarban beletotyogott a dagonyába, s majdnem legázolta a malacait féltő koca.
Mancika ismét megszólalt, de ezúttal valamivel bátrabban:
  - Most mi lesz a csomaggal?
  - Legjobb lesz ha leviszem az igazgatónőhöz – mondta a portás. Fogta is a csomagot és elindult vele ki a szobából, le az emeletről, utána pedig Nővérke és az Atya.
Mancika ott maradt a sarokban. Arra gondolt, hogy félnie kellene, de nem félt, mert mindig jóban volt a nénivel, akit öt éve hoztak át a kórházból, mert az eltartók szerint már így is túl sokat kapott a kétszoba-konyháért. Már az első héten őt bízta meg a néni, hogy feltegyen egy levelet Kanadába, egy furcsa nevű városba, ahol állítólag a fia lakik. De válasz nem érkezett, s a néni sem írt többet, mert nagyon megdrágultak a bélyegek. Igaz, minden nap érdeklődött, hogy jött-e levele, de ez senkit sem zavart. Még olvasni is elkezdett, amikor egy segélycsomagban véletlenül éppen egy neki való szemüveget találtak. Mindent elolvasott, még a régi újságokat is, amit havonta egy nagynevű intézmény küldött adományként ide, az öregek ott-honába. Néha, azért megbeszélte Mancikával a régtörtént eseményeket. Az ebédet mindig rendesen elfogyasztotta, szunyókált egy kicsit, aztán megint olvasott. És a vacsorát is mindig megette... Erről Mancikának megint a csomag jutott eszébe. Biztosan sok-sok finomság van benne, és a néni is adna belőle. De levitték... és akkor ki fog enni a sok jóból...?
Megkerülte az ágyat, keresztet vetett a letakart nénire, majd lábujjhegyen – nehogy esetleg zavarja – elért az ajtóhoz. Óvatosan kinyitotta, kilesett a résen, majd kisurrant a néptelen folyosóra, s ugyancsak óvatosan elkezdett lopakodni le a földszintre, az igazgatónő irodája felé. Már majdnem célt ért, amikor az Atya lépett ki az irodából, átment az udvarra, ott beült a kocsijába és elhajtott. Már a postakocsi- és természetesen vele a postás is elment. Mancika teljesen egyedül volt, az irodától csupán néhány lépésre, s ez az egyoldalú közelség szinte odalapította a folyosó hűvös falához. Amikor kipihegte magát, odasettenkedett a kulcslyukhoz. Bekandikált. Csak az asztal látszott, s rajta a kék doboz, a néni csomagja. De tisztán kihallatszott minden egyes szó:
  - Nem értem az Atyát. Miért akarja kiosztani a csomagot az elfekvők között, amikor felhasználhatjuk az étkezde részére is? – tette fel a kérdést az igazgatónő.
  - De csak a temetés után! – jegyezte meg határozottan Nővérke.
  - Igen, a temetés után. Addig is magára bízom, tegye a raktárba…
Mancika a többit már nem hallotta, mert ahogy lúdtalpaitól tellett, rohant a raktár irányába. Ott megbújt egy ládarakás mellett. Látta, hogy Nővérke bevitte a kék dobozt... és még fel sem bontotta. De mert félő volt, hogy felfedezik, gyorsan kibújt a rejtekből, s mire a nővér bezárta az ajtót, Mancika rég a szobájában pihent.
  A temetés már másnap megtörtént. Meghívottak nem voltak, és Kanada is oly messze van. A koporsót a portás és Árpi, a karbantartó, rátették a bevásárló kézikocsira és áthúzták a szemközti temetőbe, ami praktikus módon épp az intézettel szembe volt. Az öregek házából csak át kellett menni az úton, s már benne is találta magát a szegény eltávozott az Örökkévalóságban. Mert a temető az "Örökkévalóság" nevet viselte.
A nénit – az utolsó útra – az Atya, a Nővérke, az igazgatónő, Mancika és néhány járó beteg kísérték ki. Az Atya nagyon szépen beszélt a néniről, a távoli Kanadában lakó fiától is elbúcsúztatta... és természetesen még Mancikától is. El is sírta magát Mancika, de hirtelen eszébe jutott a nagy doboz, a néni csomagja. Meg sem várta az elhantolást, visszakacsázott a kapuszobáig, ott leakasztotta a raktárkulcsot. A csomagot bevitte a szobájába, a kulcsot pedig visszatette a helyére. Aztán neki állt és felbontotta a küldeményt. Konzervek, sajtok, kekszek, csokoládék és rengeteg bonbon... Elővette a bevásárló cekkerét, megtömte finomságokkal, és szobáról szobára járva mindenkinek adott valamit. Mire harmadszor fordult kiürült a doboz, de el is fogyott minden. Magának csak egy csokoládét tartott meg, ugyanis ez volt a gyengéje. Már gyermekkorától vágyott arra, hogy egész tábla csokoládéja legyen. Mire az igazgatónő visszaért, csak a nagy, üres, doboz volt az asztalon, és mellette a szipogó Mancika.
  - Mit csinált, maga szerencsétlen fogyatékos! – kiáltott rá az igazgatónő. – Egy évig ehettünk volna belőle!
  - A végrendelet – motyogta Mancika – a néni végrendelete... És most tessék engem békén hagyni... mert gyászolok!
  - Nem is végrendelkezett! – kiáltotta még hangosabban az igazgatónő.
  - Azt kétlem... mert én jól hallottam... ott voltam a néni ágya mellett és határozottan hallottam – bátorkodott folytatni szipogva a hatvanéves örök gyerek – még tanú is van rá!
Azt hiszem, hogy egy tanú is tanú! Hát, tessék csak megkérdezni a postást!

Kapcsolódó cikkek

Ebben az életkorban a kicsik imádnak mászni. A legtöbben felmásznak a lépcsőn, és egy csöppet sem érdekli őket, hogyan is fognak lejutni.
Az első és leghíresebb magyar búvár az I. András seregében szolgáló Zotmund (Zothmund) nevű katona volt.
Domokos László közben bekiáltott a nemzetőrségre: - Riadó! Itt vannak a pufajkások!
Manapság bizonyos margarinokat és tejes termékeket az étkezési koleszterin felszívódásának csökkentését célzó fitoszterollal és fitosztanollal dúsítanak.
Lehet fiatal és idős valaki, a nőiesség a lényeg. Igyekszem karban tartani a testem... Próbálok a koromnak megfelelően öltözködni.
Hatalmas kárókatona (kormorán) kolónia repül felettünk és leszállnak egy közeli fára.
Szerencsére az idei divat megengedi, hogy szoknyában is melegen öltözzenek a nők. Kifejezetten „trendi” például a hosszú szoknya, kényelmes csizmával.
..miért vagyunk féltékenyek az exünk jelenlegi párjára, a másik pedig, hogy miért vagyunk féltékenyek a jelenlegi párunk exére,...