I. A Don-kanyar fájó emlékezete - 1943. január 12-13-14.

1943. január 12-13-14.

Mikolai Bertics Mihály jegyzete

1943. január 12-én, a második világháború keleti hadszínterén, Uriv térségében megindult a szovjet csapatok támadása a Don vonalának védelmére kivezényelt 2. magyar hadsereg alakulatai ellen. Két napra rá a szovjetek Scsucsjénél is áttörték az arcvonalat. A II. Magyar hadsereg (tartalék kontingenssel együtt), összesen kétszázötvenezer fős haderő súlyos vereséget szenvedett, és megsemmisült.

A magyar hadtörténet legnagyobb veresége.

A magyar hadtörténelem legnagyobb vereségének szomorú történetét, az eseményeket, a részletes statisztikai adatokat, ma már a történelemkönyvekből is megismerhetjük, de a katasztrófa valódi jelentőségét még inkább át tudjuk érezni a túlélők visszaemlékezéseiből.
Fontos emlékeznünk a fájó múltra, mert a tanulságai ma is aktuálisak. A magyar vezetés beidegződése – lojalitásunk, cselekvőkészségünk bizonygatása szövetségeseinknek – évtizedek után se változott. Emlékezzünk tehát kegyelettel a hazától távol, idegen földön, értelmetlenül meghalt sok ezer magyar katonára!

Jány Gusztáv, a hadsereg parancsnoka, kétségkívül tudta, hogy szovjet támadás esetén hadseregének katasztrófája elkerülhetetlen, és a szükséges vészjelzéseket le is adta. De, hogy ezekre sem a magyar vezérkar, vagy Horthy, mint a legfőbb hadúr, sem pedig a német illetékes parancsnokságok, időben és érdemben nem válaszoltak, arról kétségkívül nem Jány tehetett. Ő azért okolható csupán, hogy a körülmények világos ismerete ellenére a végsőkig való kitartásra adott parancsot, és álláspontja mellett mindvégig kitartott. Persze, ezt nem csak ő, de Hitler és Sztálin is megkövetelte a katonáktól, ennek ellenére, általános értelemben mégsem lehetett a katonai etika követelményének tekinteni.
A II. Hadsereg harci feladatainak teljesítését több tényező is hátráltatta:
Először is az, hogy a frontszakasz egészét sem tudták birtokba venni, mivel a szovjet erőknek sikerült a Donon innen néhány hídfőt fenntartaniuk. A hídfőkért folytatott csatákban a hadseregnek már addig is jelentős veszteségei voltak, megszerzésük azonban nem sikerült.
Másodszor: a frontszakasz egy nagyon jól felszerelt hasonló nagyságú erő számára is túlságosan hosszú volt.
Harmadszor pedig: a II. Hadsereg nem volt megfelelően felszerelve, sem ellátva. A megígért nehéztüzérségi egységeket a németek nem szállították le, tehát az akkori szövetségeseink a tüzérségi védelemről sem gondoskodtak. A katonákat nem látták el téli felszereléssel. Az általános lőszerhiány- és, az erős fagy miatt a fegyverek nagy része használhatatlanná vált.
Érdekes módon létszámukat tekintve a magyarokkal szemben felvonuló orosz csapatok még 1943 januárjában sem voltak fölényben a hadsereg teljes frontján. Jány és vezérkara kezdettől igyekezett felkészülni a védekezésre, ám ebben több tényező is hátráltatta, főként, hogy a használható csapatokat a németek saját egységeikhez rendelték.
Az egyik esetben Jány magából kikelve üvöltött Hermann von Witzlenben vezérőrnagy összekötőtiszttel, a németek ekkor döntöttek arról, hogy az első adandó alkalommal leváltják Jányt.
Bár januárig nem következett be nagyobb támadás, a katonák állapota aggasztóan leromlott. Sokakat vittek végkimerüléssel kórházba, a hideg és a kevés fűtőanyag, illetve a táplálkozási hiányosságok az egész hadsereg erőnlétét, harcképességét aláásták.
A katasztrófa pedig január 12-én meglepetésszerűen következett be. A szovjetek előbb az egyik (Uriv), azután egy másik hídfőnél (Scsucsje) törtek át és a magyarok jobbján álló olasz egységeket az oroszok már a lökéshullám lendületében szétszórták és felmorzsolták. Ezzel a magyar haderőt bekerítették, és a bal szárnyon lévő német hadtest mögé kerültek.
A szovjet támadással párhuzamosan a tél is hátráltatta a védekezést: a január eleji olvadást -10 Celsius fokos hideg váltotta fel, a fegyverek befagytak, a havas utakon lehetetlenné vált a csapatok gyors átcsoportosítása. Éjszakánként már - 40 Celsius fok volt, így a sebesültek egytől egyig megfagytak. A védekezés hamarosan pánikká változott, és egyre inkább úgy tűnt, hogy a menekülést már semmilyen módon nem tudják feltartóztatni.

Legtovább a III. hadosztály tartotta magát, ám a németek is őket használták ki leginkább: csapataiknak megtiltották a nyugati utak használatát, nem adtak nekik szállást és ellátást, elvették járműveiket és a hadtestparancsnokot is durva elbánásban részesítették. A menekülő katonák így azt érezték, hogy egyszerre kell a szovjetekkel, a németekkel és az időjárással is megküzdeniük.
A tragédia több szempontból is jelentős helyet kap a magyar hadtörténetben. A rendkívüli harcok, veszteségek, és szenvedések közepette a felsőbb katonai vezetés is elégtelenre vizsgázott, annak ellenére, hogy a katasztrófa több szempontból nem volt eleve elrendelve.
A magyar tisztekben a németek felé érzett kisebbségi komplexus mindennél erősebb volt, így a túlteljesítési kényszer és a maximális önsajnálat hajszolta bele őket a végső kitartás lehetetlenségébe.
Sokan épp ezért brutálisan akarták fenntartani a fegyelmet, a kivégzések állandóvá váltak, ám egy idő után ez is elvesztette hatását: a katonákat addigra teljesen eltompította a szenvedés. A visszavonulás után írt harctudósítások egy része tele van gyalázkodással.
Lóskay Ferenc ezredes képes volt utólag készített harctudósításában leírni az alábbiakat:

„szívből megutáltam a magyar bakát, és hosszú időnek kell eltelnie, amíg megbocsátok neki (...) A legénység étkeztetését azonnal beszüntettem. (...) Legénység csak akkor kapott enni, ha ötvenes csoportokban, tiszt parancsnoksága alatt jelentek meg, a tiszt őket nyilvántartásba vette összes adataikkal. (...) Négyfőnyi, csendőrökből álló és géppisztollyal felszerelt kivégzőrészleg, mely állandóan kísért, szűkebb törzsemhez tartozott. (...) A fegyelem és a rend helyreállítása érdekében a züllés további megakadályozása céljából úgy tisztekkel, mint legénységgel szemben ismételten meg nem engedett eszközökhöz kellett nyúlnom, illetve fegyverhasználathoz. (...) Tiszti őrségek kiállítása is csak agyonlövetéssel sikerült. (...) Mindezt önzetlenül, a magyar hadsereg ütőképessége érdekében tettem.”

Ebben a helyzetben csak tetézte a bajt, hogy Jány Gusztáv is értelmetlen akcióba fogott, kiadta hírhedtté vált hadparancsát.

„A 2. hadsereg elvesztette becsületét, mert kevés - esküjéhez és kötelességéhez hű - ember kivételével nem váltotta be azt, amit tőle mindenki joggal elvárhatott (...) Vegye tudomásul mindenki, hogy innen sem betegség, sem sebesülés, sem fagyással el nem engedek senkit. Azon a területen, hol gyülekezésünket elrendelték, hol az újjászervezést végrehajtjuk, ott marad mindenki, míg meg nem gyógyul, vagy el nem pusztul. (...) A rendet és vasfegyelmet a legkeményebb kézzel, ha kell, a helyszínen való felkoncolással, de helyre kell állítani. Ennél kivétel nincs, legyen az tiszt vagy rendfokozat nélküli honvéd, aki parancsomnak nem engedelmeskedik, az nem érdemli meg, hogy nyomorult életét tovább tengesse, és nem engedem, hogy szégyenünket bárki is tovább nagyobbítsa. (...) Elsősorban annak van jussa élelemhez, aki elöl harcol, aki helyét elhagyja, és itt hátul gyülekezik, örüljön, ha annyit kap, hogy éhen nem pusztul.”

Ez persze nem volt általános: sokan sem felkoncolásokkal, sem becsmérlésekkel nem büntettek. Voltak olyan tisztek, mint Farkas Antal alezredes vagy Sárkány Jenő, a III. hadtest vezérkari főnöke, akik a kilátástalan helyzet miatt az öngyilkosságba menekültek. Stomm Marcell altábornagy Jányhoz hasonlóan lelki mélypontra került, ám ő inkább feloszlatta hadtestét, majd öngyilkosságot kísérelt meg. Az ő tette egyedülálló: a magyar hadtörténelemben korábban soha nem fordult elő, hogy egy felelős parancsnok szélnek eresztette volna egységét. Bár a döntés hibás volt, mégsem járt a Jányéhoz hasonló szégyennel. Stomm Marcell ráadásul maga is a hadszíntéren volt, és a fűtött, meleg helységekből irányító Jányval szemben, maga is osztozott a szenvedésekben: február 3-án szovjet fogságba esve lábait amputálni kellett.

A megfilmesíthetetlen borzalom.

Mártsa Sándor ezredes memoárjában így próbálta meg visszaadni ezeknek a napoknak a hangulatát:

„Nagy vesztesége hadtörténelmünknek, hogy (...) filmoperatőrök nem kísérték a széthullott III. hadtest maradványait Kocsatovkától Obojánig vezető kálváriás útján. Ezt a dokumentációs filmet elszoruló szívvel, zokogva nézné a közönség. Láthatná a fergeteges, végtelen hómezőket, a hótorlaszos utakat, az utak mellett heverő halottakat és lótetemeket, a halottakon közönyösen, részvét nélkül keresztülgázoló szánkókat, lövegeket, gépkocsikat. Láthatná a kimerültségtől összeeső embereket, a tántorgó sebesülteket, és hallhatná azok segítségért könyörgő nyöszörgését. A lelke mélyéig megrendítené e film nézőit az a megrázó jelenet, amelyik a havon ülő vagy puskájára támaszkodó katonát vetíti, aki üvegesedő szemekkel bámul a semmibe, várja a fagyhalált, akinek már minden mindegy. (...)
Pereg a film… A még menni tudók törtetnek a lázálmukban maguk elé képzelt határ felé, könyörtelenül haladnak el a haldoklók mellett, senki, de senki sem hajol le összeesett ismerőséhez, hogy azt felemelje, vagy azért, hogy a halottaktól elvegye igazolványaikat! Sok ezren láttuk azokat a magyar, német és orosz halottakat, akiknek tetemeit a szánkók talpai, a járművek kerekei szétnyírták, s a keletkezett résen zökkenőmentesen csúsztak át, de nem volt annyi fizikai és erkölcsi erőnk, hogy könyörületből, szánalomból elgördítettük volna az útról a halottakat. (...)
De nincs az a film, amelyik érzékeltetni tudná a tartós koplalás marcangoló kínjait, vagy hogy mit jelent 40 fokos hidegben a szabad ég alatt éjjelezni, melynek hatása alatt a gyengébbeken kitör az őrület! Feljegyeztem annak idején, hogy voltak útszakaszok, ahol átlag minden száz lépésre egy-egy elhullott ló hevert, s combjaikból az emberek szuronyokkal, késekkel szaggatták ki az éhséget csillapító adagokat. És ami megrendítőbb volt, egy 4-5 km-es útrészen, egymástól 80-150 méterre halott honvédek tetemei jelezték a nyugat felé vezető utat...”

A szemtanúk és elemzők arról tudósítanak, hogy a magyar katonák tisztességgel megfeleltek minden elvárható követelménynek, azt azonban senki sem állítja, hogy lelkesedtek volna a hazájuktól leírhatatlan távolságban kanyargó Don folyó birtokba vételéért. Arra pedig egyáltalán nem voltak készen, hogy nyitott szemmel meneteljenek a biztos és már katonai szempontból is értelmetlen halálba. Nem lehet megállapítani, hogy mennyire hatott vagy nem hatott a honvédek körében a bolsevizmustól való félelem. Sok jele van mindenesetre annak, hogy ha talán meg is volt a maguk elítélő véleménye a rendszerről, azt nem azonosították sem az orosz átlagkatonával, sem – sőt, még kevésbé - a lakossággal.

Összesen közel 150 ezer halott, sebesült, hadifogoly és eltűnt került a honvédség veszteségi listájára (ebből kb. 40 ezer halott és kb. 60 ezer hadifogoly), és több, mint 40 ezer munkaszolgálatos jutott ugyanerre a sorsra.
A menekülőket utóbb összerendezték, egy részük hazatért, más részük - kisebb kiegészítéssel - továbbra is a harctéren maradt
A II. hadsereg pusztulása - bár a veszteségek valós mértékéről a hivatalos közleményekből nem, hanem csak a londoni és a moszkvai rádió adásából lehetett értesülni - az egész ország lakosságát megrázta. Szinte minden család gyászolta vagy aggódva várta vissza valakijét: apját, fiát, testvérét, rokonát, férjét vagy kedvesét.
A budapesti hivatalos értékelések általában optimisták voltak, és a fronton tapasztalt drasztikus eszközökre és szélsőséges megoldásokra nem tértek ki.
Jány Gusztáv 1943. május 15-én érkezett meg a Keleti-pályaudvarra, ahol a miniszterelnök fogadta. Bár a németek kitüntették, hírhedt parancsa miatt Horthy eljárást akart indíttatni ellen, végül nyugállományba vonult.
A háború után nyugatra menekült, ám 1946-ban hazatért, bár tudva-tudta, hogy perbe fogják. Erre sor is került: a fő vád ellen sváb származása volt, valós ügyeivel nem foglalkoztak. 1947. november 26-án végezték ki, 1991-ben pedig rehabilitálták.

Kapcsolódó cikkek

Részlet Szilágyi Dezső százados naplójából
A távolabb eső hadosztályok, hadtestek nem is sejtik, milyen veszélyes helyzet alakult ki Urívnál...
Itt, Urivnál, a Don innenső, magyarok megszállta jobb partján állnak a szovjet csapatok.
Lobbanj hát szívem,/ Tűzben van lényed./ Izzó szerelem/ Hevétől égned!
Beatrix Potter (1866. július 28. – 1943. december 22.) angol író, illusztrátor, természettudós és természetvédő. (Fotó:Beatrix Potter)
Rubik-kocka negyven éves évfordulója alkalmából, világhírű magyar találmányokra, kutatókra, tudósokra irányul a figyelem! Büszkék lehetünk!
... Nem tudom, miért maradtam életben négyszer is, ha ma boldogtalanul kell élnem.
Igazi télben, amikor a kinti hőmérséklet nappal is minuszokat mutat, csodálatos élmény a ropogó hóban túrázni.