Hárs László: Miért piros a pipacs?

Hol volt, hol nem volt, valaha régen, régi időkben volt egyszer egy szántóföld. Szántóföld szélén, ároknak partján tengődött egy szál halovány, kék pipacs. Úgy ám, haloványkék! Mert akkoriban, réges-régen, az első szál pipacs, amely kidugta fejét a földből, haloványkék szirmokat tárt a nap felé, tán mindmáig haloványkék is marad, ha nem esik meg az eset, amelyet most elmondani készülök, de megesett, meg bizony, s így esett…
Úgy esett, hogy a kis kék pipacs széttekintett a világban, megfürdött a napsugárban, s gyöngéd szirmait kitárva így sóhajtott a hév nyárba:” Be szépséges szép a világ, ó be boldog minden élő!”
Hát amint így sóhajtozott, ámuldozott, bámuldozott: rácsodálkozott a szőke, hajladozó búzaföldre. Búzaföldön ért vetésben, a hév nyári napsütésben félmeztelen emberek görnyedeztek. A sereg háta mögött egy pocakos, nagy potrohos hajcsár lépdelt, s bőrkorbácsot suhogtatva így kiáltott: “Hé! Rabszolgák! Dolgozzatok, annyit mondok! Máskülönben a hátatok megkóstolja a korbácsot!”
A kék pipacs fakó szirma megremegett, mintha sírna. Pipacs-szíve megsajdult, ha szólni tud: feljajdul. Így csak nézte, némán nézte, fájdalomtól megigézve, a rabszolgák hogy görnyednek, homlokukról hogy hullanak sűrű záporban a cseppek. És amint a temérdek búza végébe értek, egyikük – a legsoványabb, legkínzottabb, legfáradtabb – mély sóhajjal lerogyott az árokparton megpihenni. Homlokáról egyetlen csepp veríték a földre hullott, azaz dehogyis a földre, egyenest a kis kék pipacs haloványkék szirmaira. Hát abban a pillanatban, ahogy a sós csepp érte, a kék pipacs ím színt váltott, kékből váltott hófehérre.
A fehér pipacs megborzongott, mint amikor hűs szél támad, s virágszívén végigsuhant igaz részvét, fájó bánat. Ámde akkor odarontott az a kövér, az a hájas. Átkozódott, szitkozódott, bőrkorbácsát suhogtatta, s fene dühvel így kiáltott:” Hé! Rabszolga! Fel! Munkára! Ha nem mégy, nagy lesz az ára!”
S azon nyomba’, hogy kimondta, bőrkorbácsa suhogott, megsuhogva lecsapott. Meg se jajdult, akit vertek, korbács nyomán vére serkent, s egyetlen csepp piros vére földre hullott… Azaz dehogyis a földre! Egyenest a szál pipacsra, szirmára, a hófehérre. S hát abban a pillanatban, ahogy az a csepp vér érte, fehér pipacs ím színt váltott, fehérből vált vérpirosra.
Piros pipacs megborzongott, mint mikor vihar támad. S virágszívébe költözött égő harag vörös lángja. Jöttek esők, hogy lemossák, záporok, hogy eláztassák azt a vérszínt, de hiába, mindhiába, a pipacs az piros maradt, mint a lánggal égő harag.
Régen esett ez az eset, kék pipacsból –fehér, végül piros azóta már sok magját a szélbe szórta, s árkok, partok oldalán itt is, ott is pipacs nyílik, és vérpiros valahány.

Kapcsolódó cikkek

A töltés két oldalán magas a fű, a fűben sárga, kék, lila és fehér virágok nyílnak. Gyönyörűek!
Szép viola, viola,/ pipacs égő pirosa,/ vadmentával ölelő,/ sohasem volt szerető!
Gyarló tett, és képzelet:/ kéjhős bűnvadászok./ Fürtjeidbe illatos/ imát pántlikázok.
A szép leány a búcsúzáskor/ Egy rózsát tűzött fel nekem./ Piros volt lágyan feslő szirma,/ Jelképed, égő szerelem!
A karácsonyi asztal legyen ünnepélyes, dekoratív, de ne kelljen vele órákat foglalkozni.
- Ki terelgeti a babokat?/ - A babgulyás.
Fekete országot álmodtam én,/ Ahol minden fekete volt,/ Minden fekete, de nem csak kívül:/ Csontig, velőig fekete,
"Végül nem bán már az ember semmit, semmit, csak szeressék!"