Dózsa Katalin:A magyar ruha feltámadása. Népviselet és napi divat a harmincas években

A nemzeti viselet igénye eredetileg a 19. századi hazafias gondolkodás jellemzője, ám a 20. században is kísérleteztek a régi magyar ruhák forma- és motívumkincsének felélesztésével. A trianoni trauma különösen felerősítette a hazafiság viselettel történő kifejezésének igényét. A harmincas években öltözködési mozgalom indult a nagyvilág divatjának magyarosítása érdekében, melynek képviselői az addig alig ismert népviselet formáit és díszítéseit kívánták a napi divattal egyeztetni. A ruhatervezők azonban csak a női divatot tudták – időlegesen – megújítani, a férfiak ruházata ellenállt a kísérletező kedvnek.

Magyarországon a 19. század végén fordult az „úri közönség" figyelme a népművészet felé. 1881-ben a budapesti Vigadóban rendezett Nőiparkiállításon mutatták be azokat a kalotaszegi hímzéseket, amelyeket Gyarmathy Zsigáné, a bánffyhunyadi takarékpénztár igazgatójának felesége gyűjtött össze. A kalotaszegi asszonyok hímzései az 1885-ben rendezett országos ipari kiállításon már nagy sikert arattak. Az egyre növekvő érdeklődés kiterjedt más tájegységek mintakincsére is: a Felvidéken például Hollósy Mária gyűjtötte össze a régi varrott emlékeket, a millenniumi kiállításon pedig a matyó hímzések kerültek a figyelem középpontjába.

A népi hímzés és viselet lassan bekerült a divatba. A 19. század végén a vidéki nyaralók verandáját, ebédlőjét magyaros bútorokkal, párnákkal, függönyökkel rendezték be, és az úriasszonyok, leányok falusi nyaralásuk alkalmával szívesen öltöztek a környék népviseletébe. Ám valószínűleg furcsának találták volna az ötletet, hogy otthon is abban járjanak, vagy a népviselet valamely darabját beolvasszák ruhatárukba.

Az az elgondolás, hogy a népviseletet az úri divatban is fel lehet használni, 1906–1908 körül, az egyébként elvetélt Tulipán-mozgalom egyetlen sikeres ötleteként vetődött fel. Ekkor kezdtek népi szabásformákat a női divatba adaptálni, s népies motívumokkal hímzett női blúzokat konfekcionálni. Egyre többen kívánták a gyakorlatba átültetni Körösfői Kriesh Aladár elméletét, miszerint a korszak egészségtelen és kényelmetlen női divatját a népviselet segítségével kell megreformálni. A magyaros divat egyik úttörő tervezője Undi Mariska – a gödöllői művésztelep tagja – volt, ruháit a népviselet megnemesített és logikussá fejlesztett változatainak tartották. Ez a népies divathullám azonban az első világháború végére elhalt.

A hagyományos magyar viselet felélesztése a háborús vereség és a területi veszteségek után újból napirendre került – a megcsonkított országban a sértett nemzet önérzetét kívánták visszaadni. 1920-ban a Nőiszabók Országos Szövetsége írt ki pályázatot magyaros ruhákra, de az ötlet ekkor még nem aratott nagy sikert. A kislányokat viszont szívesen öltöztették magyaros ünneplőbe, fehér, buggyos ujjú blúzba, piros selyem fűzött mellénykébe, fehér, húzott szoknyába, alul nemzetiszín csíkkal, a fiúkat pedig zsinóros mellénybe, nadrágba. A húszas évek közepétől az iskolai egyenruhák is magyaros szabásúak voltak.

A magyar viselet elterjesztésének két élharcosa volt. Az egyik az Operaház jelmeztervezője, Szunyoghné (később Zsindelyné) Tüdős Klára, aki 1933 júniusában az Ipartestületben tartott előadást A nagyvilág divatjának magyarosítása címmel. A másik Ferenczy Ferenc belügyminisztériumi titkár, aki 1933-ban a Társadalmi Egyesületek Szövetsége (TESZ) keretében pályázatot hirdetett magyar gyárak anyagából készülő ruhákra: „az európai stílusú viseletet akarjuk magyaros viseletté alakítani." A divatverseny óriási sikert aratott, több mint 200 kitűnő modell érkezett be. Ferenczy 1934-ben megalakította a Magyar Öltözködési Mozgalom Országos Bizottságát, melynek nevében évről évre nagy sikerrel megismételte a pályázatot.

Ferenczy Ferenc kezdeményezése nem csupán a magyar ruha iránti keresletet lendítette fel, de a magyar divattervezés színvonalát is. Az egymás után megrendezett pályázatok, divatbemutatók teret és lehetőséget adtak az önálló tervezéshez, s főleg biztosították a tehetséges művészek számára a sajtónyilvánosságot. A pályázatokon részt vevők összetétele heterogén volt. Egy részük már előzőleg is foglalkozott divattervezéssel, mint Edvi Illés Panni, Tedesco Juci, Csernák Anna Réka, M. Konkoly Thege Ilona. Mások, például a Népipariskola Tanára, Fries Erzsébet vagy Haranghy Erzsébet, Farnadi Feigl Ilona itt kaptak igazi lehetőséget képességeik kibontatkoztatására, s így megalapozták a magyar divattervezést. Díjat kaptak egyes magyar szabók is, mint például Girardi Géza és Meyer Margit. Végül részt vett a két elismert jelmeztervezőnő, Nagyajtay Teréz és Tüdős Klára.

A megújított magyar női viselet hazánkban széles körű társadalmi elismerést aratott. A harmincas évek végére az elegáns divatdámák, az „úri középosztály" főleg keresztény hölgyeinek ruhatárában egy-két magyaros ruha, blúz, kosztüm vagy más feltétlenül kellett hogy legyen, hiszen az estélyi ruhától a teniszruháig mindenféle ruhadarab készülhetett magyaros ízlésben. A szegényebb asszonyoknak is volt legalább egy magyar blúzuk, rátétes díszű táskájuk. A Női Divat című lap 1935-ben már azt jelentette, hogy „illetékes helyről nyert értesülése szerint a Kormányzó Úr Főméltósága magas színe előtt magyar ünneplő ruhában bármely alkalommal úgy férfi, mint nő megjelenhet".

Nem becsülhető le a magyaros divat külföldi sikere sem. 1935-ben a legújabb párizsi szabócsillag, Elsa Schiaparelli is felfigyelt a magyar hímzések szépségére, és Budapestre jött, hogy a Néprajzi Múzeum gyűjteményét tanulmányozza. Az 1934–35-ös divatbemutatókon Párizsban is huszáros, zsinóros díszű kosztümöket mutattak be. „A magyar ötlet, magyar jelleg valahogy kijutott Párizsba, hogy onnét diadalmasan meghódítsa a világot, s visszatérjen újra hozzánk és sikere legyen, mert hát hiszen Párizsból jött" – írta Farnadi Ilonka a Muskátliban. A Femina című francia divatlap 1935. októberi címlapján pedig Budapest a téli divat egyik központjaként szerepelt.

Mi az oka ennek a külső és belső sikernek? Elsősorban az, hogy Ferenczyék a népi kultúra és a nemzetközi ízlés összehangolására törekedtek: „minden túlzástól, minden exotikumtól mentes, életteljes, modern, a külföldivel versenyképes és versenyt haladó magyar divatot" akartak létrehozni, mint azt Ferenczy 1934-ben megfogalmazta.

„A ruha vagy anyagban, vagy vonalban, vagy dekorációban legyen magyaros, de sohasem mindháromban egyszerre" – árulta el sikerének titkát Tüdős Klára 1937-ben, amiből az is kiderül, hogy a divat nem lehet a szó politikai értelmében „nemzeti", csupán megújulhat, egyénivé válhat a népi mintakincs felhasználásával. A siker másik titka a megfelelő időpont kiválasztása volt. A harmincas évek elején ugyanis a párizsi vezető divatcégek is érdeklődve fordultak a különböző népek viselete felé: „a színeket és formákat a tervezők, a szabók éppoly előszeretettel keresik a népművészet ősi kincsei között, amilyen szeretettel fogadják ezeket a népi eredetű modelleket a nők Párizsban, Londonban, Amerikában és Budapesten" – tudósított az új irányzatról 1936-ban a Pesti Hírlap divatlapja.

A Bajcsy-Zsilinszky Endre baráti köréhez tartozó Ferenczyt visszaemlékezései szerint Hitler hatalomra jutása késztette egy németellenes, a reformkorihoz hasonló ruhamozgalom elindítására. A siker azonban főleg a női divat terén volt átütő.

Ennek oka, hogy nem a már meglehetősen elkoptatott történelmi viseletet kívánták leporolni, hanem az addig alig ismert népviselet formáit, díszítéseit próbálták a napi divattal egyeztetni. Ez nem volt nehéz, hiszen a matyó vagy kalocsai hímzés virágai beleolvadtak az art deco ornamentikába.

A férfiak öltözeténél nem sikerült a „nemzetesítés". A tervezők ugyanis nem tudtak mást tenni, mint a modern szabású zakókat, pantallókat zsinórozással díszíteni, amire ráillett Jókai Mór kiegyezéskori keverék ruházatra tett humoros megjegyzése: „pisli ungarisch, pisli deutsch" (kisit magyar, kisit német). A magas, álló galléros, keményített mellű atillát végképp senki nem akarta felvenni, mert kényelmetlennek találták, hiszen merev volt és meleg. „Lealázó érzés, hogy a magyar kész életet áldozni a hazáért, de azonkívül a legkisebb kényelmetlenséget is elviselni a legszentebb nemzeti érdekek érdekében nem hajlandó" – bosszankodott Ferenczy harcostársa, az ismert festő, Glatz Oszkár 1942 januárjában a Muskátli című kézimunkaújság hasábjain. De hát még Bajcsy-Zsilinszky Endre is csak akkor vette fel magyaros szabású öltönyét, ha a parlamentben kívánt felszólalni.

„Az az elgondolás, hogy mindenki magyaros ruhában járjon, éppen olyan túlzás, mintha azt hívánnánk, hogy ezentúl csak paprikáscsirkét, gulyást, töltöttkáposztát, szóval csak magyaros ételeket együnk" – berzenkedett 1936-ban a Magyar Divatipar című divatlap az új hullám ellen. A legpontosabban Muhits Sándor fogalmazta meg 1944 márciusában a magyaros férfiviselettel szembeni ellenérzést: „Te jó Isten! Hogy néznék én ki, mint nemes Veszprém vármegye szülötte, »a` la insurgens« szabott darócruhába bújtatott lottyadt termetemmel, karakánul vállamra vetett veszprémi cifraszűrrel ropnám a Lambeth-walk-ot." Muhits ezért azt javasolta, hogy ez egyenruhák szabásában érvényesüljön a magyaros jelleg. Ezt az ötletet – sajnos – már előzőleg is felkarolta több szélsőjobboldali szervezet.

A magyaros öltözködési mozgalom ugyanis a harmincas évek végétől felerősödő jobbratolódással párhuzamosan egyre inkább politikai színezetet kapott. 1938 körül kezdett kicsúzsni Ferenczy kezéből az irányítás, s az eredetileg civil mozgalom kormányzati vezetés alá került. A Magyar Királyi Operaházban 1938. április 2-án megtartott divatbemutató rendezőbizottságának vezetője Bornemissza Gézáné, az iparügyi miniszter „szép és divatos öltözködésben elöl járó" felesége volt. 1939-ben a Baross Szövetség Női Tábora rendezte a ruhakiállítást, amelyen már csak keresztény szabók vehettek részt.

A magyar ruhamozgalom németellenes iránya háttérbe szorult, és szélsőséges fajvédő érzelmek kifejezője lett. Ennek eredményeként a magyar viselet soviniszta, fasiszta bélyeget kapott – méltatlanul, hiszen nem tehetett arról, hogy a nemzeti, történeti hagyományokat embertelen eszmék szolgálatába állították.

Kapcsolódó cikkek

A csipke idén nemcsak rátétként vagy díszítőelemként lesz divatos, de ízléses kereteken belül akár önmagában is hordhatod majd.
József Attila a húszas- és a harmincas évek derekán is írt szocialista szellemű verseket.
Szerencsére az idei divat megengedi, hogy szoknyában is melegen öltözzenek a nők. Kifejezetten „trendi” például a hosszú szoknya, kényelmes csizmával.
Július 6-án az est fénypontja Vásárosnamény szülötte és díszpolgára, a Kossuth díjas Bangó Margit volt.
"...A májusi szellőzködő lágy melegben ... mindig eszembe jut az anyám..."
Egy piros kartonból kivágott szívre emlékszem, aminek ablaka is volt, girbe – gurba vonalakkal kivágva...
Erzsébet királyné - mint fia, Rudolf tragikus halála óta mindig - feketében jelent meg
Illés Gyula néven született, s párizsi emigrációja idején, 1925-ben jelentek meg első versei