Csokonai Vitéz Mihály: A lélek halhatatlansága

Rémítő s vidító kétségek

Lenni? Vagy nem lenni? - kérdések kérdése!
Melynek nehéz, kétes, szép a megfejtése.
Nagy kérdés, a melyet ha mélyen vizsgálok,
Még több mélységeknek mélyére találok.
Lát és habzik az ész, a szív fél és óhajt,
S bennem a kérdésben forgó lélek sóhajt.
Érzem nemes voltam, érzem gyengeségem,
S reményem béborul és derül kétségem;
S mikor a mozgó sárt az égig emelem,
Az isteni lángot egy porba nem lelem.
Csillagok közt hordnak aetheri szárnyaim,
De a sír partjára húznak ón lábaim;
Az ég s a föld között függök utoljára,
Én angyal meg állat, vagy csak por meg pára. -

Ha most vagyok, látom, mindég is kell lennem:
S ha nem lészek, csapás volt az élet bennem,
És ha el kell múlnom, mi szükség volt élni?
Egy elveszendőnek miért kell remélni?
Azért? Hogy ezer baj, bú, betegség között,
Mint egy számkivetett és mint egy üldözött,
Vágyakozzam dicsőbb rendelésem felé,
Egy méltóbb országba s még se menjek belé?
Légyek, hogy szenvedjek? És bánjam létemet?
Reményljek, de ez is gyötörjön engemet?
Így örök semmiség, óhajtlak tégedet,
Vedd vissza méhedbe vexált gyermekedet. -
Boldog, százszor boldog, aki nem született,
Aki nem ízlelte még meg az életet!
De jaj! A ki egyszer van és kezdett lenni,
Örök halál annak semmiségbe menni.
Ha nem levék vala, e nagy jót nem tudnám,
S a nem esmért halál karjain aludnám,
De az élet bennem mihelyt szikrát vetett,
Fellobbant a hozzá vonzódó szeretet. -

Létel! Te mennyország ezer inségbe is,
Nem-létel! Te pokol még nem érezve is!
Itt állok virágzó éltem szigetjében,
Egy kőszikla tornyán a hab közepében,
Itt nézem partotok kétes messziségét,
Az én lételemnek folyását vagy végét.
Alattam a cháósz bőgő torkolatja,
Az elementumok fogát csattogtatja,
S varázsló bal kezét sárgán nyújtván felém,
"Elveszel!" így ordít, s rémülést önt belém.
De kárpitja alól a kék reménységnek
A testvér csillagok mosolyogva égnek,
Biztatván, hogy mennyből szállt belém a lélek,
S ha elvész is e test, jobb részemmel élek.

Óh édes érzési az örök lételnek,
Melyek vigasztalnak s erőmbe nevelnek,
A halhatatlanság kezdeti már ezek,
A miket most bennem gondolok és érezek! -
És te, ki így érzed tulajdon lételed,
Ki önnön erődet vizsgálod, képzeled;
Te, ki esmérni tudsz sok ezer dolgokat,
Azoknak formáját, számát, nagyságokat;

Ki ítélni is mersz, te kinek nem elég
Ez a megteremtett levegő, víz, föld, ég,
Hanem magad körül építsz új világot,
Majmolván a munkás Mindenhatóságot;
Te, ki által mozgok, növök és dolgozok,
Eszmélek, ítélek, vágyok, gondolkozok,
Örvendek, búsulok, reménylek és félek,
Te csuda valóság, belém szállott lélek!
Te igazgatója e pormakhinának,
Teremtett istene e kis planétának,
Szállj magadba, nézd meg öntermészetedet:
Meríts erőt abból s fejtsd meg életedet.

Kapcsolódó cikkek

Csokonai 1797-ben Komáromban ismerkedett meg Vajda Júliával. Viszonzott és beteljesült szerelem volt az övék. (Kép:Vajda Julianna)
Csokonait a magyar irodalom egyik legjelentősebb költőjeként tartják számon. Tanárai a jövő tudósaként emlegették
Szeptemberben nem csak a tanítás kezdődik el, de egy újabb színház idény is.
Aranyosi Ervin: metafizikai terapeuta – speciális tanácsadó - életviteli tanácsadó...
A világot úgyis ki kell bírni./ Ne engedd a virágokat sírni./ Ne engedd a madarakat félni,/ a hűséget hóban elvetélni,/
"...Sokszor volt az az érzésem, amikor pódiumon álltam, hogy – tulajdonképpen Neked tapsolnak, csak ők nem tudják.”
...De csak azt tanítja, aki igaz életet keres a versekben, nem kivételes perceket, ünnepi merengést vagy különcséget.
Nevüket a gitáros, Hitsugi találta ki, mondván olyan név kell nekik, ami a stílusukhoz (VK - visual kei) passzolva elrettenti az embereket.