Beteljesültek rajta a negyedik Razglednica sorai: „Tarkólövés. – Így végzed hát te is…”

Radnóti Miklóst háromszor hívták be munkaszolgálatra.

Először 1940. szeptember 9. és december 18. között vezényelték Erdélybe, a volt román határ drótsövényeinek elbontására.

Másodszor 1942. július 1-től 1943. áprilisáig dolgozott földmunkán ugyancsak Erdélyben, majd Hatvanban a cukorgyárban és gépüzemben.

Harmadszorra 1944. május 20-án vonult be.

Utolsó bevonulása előtti napon, május 19-én írta Töredék című versét.

Töredék

Oly korban éltem én e földön,
mikor az ember úgy elaljasult,
hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra,
s míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg,
befonták életét vad kényszerképzetek.

Oly korban éltem én e földön,
mikor besúgni érdem volt, s a gyilkos,
az áruló, a rabló volt a hős, -
s ki néma volt netán s csak lelkesedni rest,
már azt is gyűlölték, akár a pestisest. Oly korban éltem én e földön,
mikor ki szót emelt, az bújhatott,
s rághatta szégyenében ökleit, -
az ország megvadult, s egy rémes végzeten
vigyorgott vértől és mocsoktól részegen.

Oly korban éltem én e földön,
mikor gyermeknek átok volt az anyja,
s az asszony boldog volt, ha elvetélt,
a élő irigylé a férges síri holtat,
míg habzott asztalán a sűrű méregoldat.

Oly korban éltem én e földön,
mikor a költő is csak hallgatott,
s várta, hogy talán megszólal újra -
mert méltó átkot itt úgysem mondhatna más, -
a rettentő szavak tudósa, Ésaiás.

1944. május 27-én a munkaszolgálatosok Sződligetről gyalogmenetben Vácra mentek, s marhavagonokban elindultak Szerbiába. Június 1-én érkeztek meg Zaječarba, s onnan a német Todt-szolgálatnak a jugoszláviai Bor közelében felállított központi táborába, a Lager Berlinbe került. Június 2-án teherautón átszállították Lager Heidenauba, rézbányáknál, vasútépítésen dolgozott. Radnótinak a keresztény vallásúakat megkülönböztető fehér karszalagot kellett viselnie.
A Lager Heidenau emberséges parancsnoka engedélyezte, hogy a munkaszolgálatosok vasárnaponként kulturális műsorokkal lépjenek fel: „Másodiknak jelentkezett Radnóti Miklós, aki elszavalta a Nem tudhatom című versét. Utána mások is szerepeltek még, de a végén megkértük Radnótit, hogy szavaljon még (…) mondja el még egyszer a Nem tudhatom című verset, mert az a szívünkhöz szólt, a mi akkori érzéseinket fejezte ki, és nagyon tetszett mindenkinek.”

NEM TUDHATOM...

Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,
tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,
s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon
a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.
Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,
s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály,
annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,
de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát,
az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,
míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,
erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat,
a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,
s mi föntről pusztitandó vasút, vagy gyárüzem,
az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,
piros zászló kezében, körötte sok gyerek,
s a gyárak udvarában komondor hempereg;
és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,
s az iskolába menvén, a járda peremén,
hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,
ím itt e kő, de föntről e kő se látható,
nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.

Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,
s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,
de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,
és csecsszopók, akikben megnő az értelem,
világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,
míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,
s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.

Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.
1944. január 17.

 Borból két tábori levelezőlapot írt feleségének. Az elsőt július 23-án, házasságkötésük évfordulójára: „…a házassági évfordulónkon nagyon-nagyon Veled leszek…” A második, egyben utolsó levele augusztus 16-án kelt: „…köszönöm Édes az együtt töltött kilenc évet…”
Augusztus 29-én a közeledő szovjet hadsereg és a jugoszláv partizánok támadásai elől a Lager Heidenau foglyait erőltetett menetben a Lager Brünnbe irányították át. Ennek hatására írta Erőltetett menet című versét. Itt két hetet töltött, sáncépítésen dolgozott. Szeptember 15-én a központi táborba, a Lager Berlinbe vezényelték a két fentebb említett tábor lakóit.

ERŐLTETETT MENET

Bolond, ki földre rogyván      fölkél és újra lépked,
s vándorló fájdalomként      mozdít bokát és térdet,
de mégis útnak indul,      mint akit szárny emel,
s hiába hívja árok,      maradni úgyse mer,
s ha kérdezed, miért nem?      még visszaszól talán,
hogy várja őt az asszony      s egy bölcsebb, szép halál.
Pedig bolond a jámbor,      mert ott az otthonok
fölött régóta már csak      a perzselt szél forog,
hanyattfeküdt a házfal,      eltört a szilvafa,
és félelemtől bolyhos      a honni éjszaka.
Ó, hogyha hinni tudnám:      nemcsak szivemben hordom
mindazt, mit érdemes még,      s van visszatérni otthon;
ha volna még! s mint egykor      a régi hűs verandán
a béke méhe zöngne,      míg hűl a szilvalekvár,
s nyárvégi csönd napozna      az álmos kerteken,
a lomb között gyümölcsök      ringnának meztelen,
és Fanni várna szőkén      a rőt sövény előtt,
s árnyékot írna lassan      a lassú délelőtt, -
de hisz lehet talán még!      a hold ma oly kerek!
Ne menj tovább, barátom,      kiálts rám! s fölkelek!

Bor, 1944. szeptember 15.

A Lager Berlinből két lépcsőben indultak haza a munkaszolgálatosok. Radnótit eredetileg a második menetoszlopba osztották be, de egy emberséges tiszt áttette a korábban induló első csoportba. A második csoportot pár nap múlva felszabadították a partizánok, s mindenki megmenekült. Az első csoport létszáma ellenben erősen megfogyatkozott, mire elérte a nyugati magyar határt.
Csoportjának indulása előtt Radnóti noteszéből – a Bori noteszből – különálló lapokra lemásolta a lágerben írott öt versét – Hetedik ecloga, Levél a hitveshez, A la recherche…, Nyolcadik ecloga, Erőltetett menet –, s ezeket átadta barátjának, Szalai Sándornak (1912–1983), a későbbi szociológus professzornak, hogy őrizze meg és vigye haza.
Szeptember 17-én útnak indult Radnóti munkaszolgálatos csoportja. Az útvonal: Bor, Lager Heidenau, Žagubica, Krepoljin, Petrovac, Mala Krsna, Požaverac, Smederovo (Szendrő), Belgrád, Zemun (Zimony), Pančevo (Pancsova), Jabuka, Glogny, Opovo, Perlez, Titel, Újvidék, Szenttamás, Čenej (Csenej), Vrbas (Újverbász), Kula, Crvenka (Cservenka). Őrzésüket Cservenkán a magyar kerettől a német SS vette át. Október 7-éről 8-ára virradó éjszaka az SS hétszáz és ezer közötti munkaszolgálatost végzett ki. Radnóti a második Razglednica alá a következő keltezést írta: „Cservenka, 1944. okt.[óber] 6.”
Cservenkán kétfelé vált a csoport, s Radnótié minden bizonnyal a következő útvonalon haladt tovább: Vepőd, Ószivác, Sombor (Zombor), Bezdán, Kiskőszeg, Darázs, Mohács. Radnóti a Harmadik Razglednica alá a „Mohács, 1944. okt.[óber] 24.” keltezést írta. Mohácsról marhavagonban utaztak Szentkirályszabadjára, itt írta a negyedik, az utolsó Razglednicát, egyben utolsó versét, amelynek keltezése: „Szentkirályszabadja, 1944. okt[óber] 31.” Szentkirályszabadján az SS-től a bori keret vette vissza a foglyok felügyeletének irányítását.
 Szentkirályszabadja után nem ismerjük Radnóti sorsát, nem tudjuk, mi történt vele Abdáig. A Szentkirályszabadjától Abdáig tartó útvonalról is eltérnek a vélemények.
 1944. október 30-án, a temesvári Déli Hírlap nevű újság Költők a szögesdrót mögött főcím alatt egy egész lapon közölt válogatást a bori deportáltak verseiből, Radnótitól a Hetedik eclogát és az A la recherche-t. A Hetedik eclogának itt Az alvó tábor a címe. A két költeményt Szalai Sándor, Radnóti bori fogolytársa tette közzé a közül az öt vers közül, amelyeket a költő külön papírlapokon adott át neki, hogy őrizze meg és vigye haza. Szalai a második bori menetoszlopba került, s ezeket a foglyokat a partizánok kiszabadították. Szalainak sikerült átjutnia Romániába, s Temesváron megjelentetett két verset Radnótitól. Ekkor Radnóti még élt.

HETEDIK ECLOGA

Látod-e, esteledik s a szögesdróttal beszegett, vad
tölgykerités, barakk oly lebegő, felszívja az este.
Rabságunk keretét elereszti a lassu tekintet
és csak az ész, csak az ész, az tudja, a drót feszülését.
Látod-e drága, a képzelet itt, az is így szabadul csak,
megtöretett testünket az álom, a szép szabadító
oldja fel és a fogolytábor hazaindul ilyenkor.

Rongyosan és kopaszon, horkolva repülnek a foglyok,
Szerbia vak tetejéről búvó otthoni tájra.
Búvó otthoni táj! Ó, megvan-e még az az otthon?
Bomba sem érte talán? s van, mint amikor bevonultunk?
És aki jobbra nyöszörg, aki balra hever, hazatér-e?
Mondd, van-e ott haza még, ahol értik e hexametert is?

Ékezetek nélkül, csak sort sor alá tapogatva,
úgy irom itt a homályban a verset, mint ahogy élek,
vaksin, hernyóként araszolgatván a papíron;
zseblámpát, könyvet, mindent elvettek a Lager
őrei s posta se jön, köd száll le csupán barakunkra.

Rémhirek és férgek közt él itt francia, lengyel,
hangos olasz, szakadár szerb, méla zsidó a hegyekben,
szétdarabolt lázas test s mégis egy életet él itt, -
jóhírt vár, szép asszonyi szót, szabad emberi sorsot,
s várja a véget, a sűrü homályba bukót, a csodákat.

Fekszem a deszkán, férgek közt fogoly állat, a bolhák
ostroma meg-megujúl, de a légysereg elnyugodott már.
Este van, egy nappal rövidebb, lásd, ujra a fogság
és egy nappal az élet is. Alszik a tábor. A tájra
rásüt a hold s fényében a drótok ujra feszülnek,
s látni az ablakon át, hogy a fegyveres őrszemek árnya
lépdel a falra vetődve az éjszaka hangjai közben.

Alszik a tábor, látod-e drága, suhognak az álmok,
horkan a felriadó, megfordul a szűk helyen és már
ujra elalszik s fénylik az arca. Csak én ülök ébren,
féligszítt cigarettát érzek a számban a csókod
íze helyett és nem jön az álom, az enyhetadó, mert
nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár.

Lager Heidenau, Žagubica fölött a hegyekben, 1944. július

 1944. november 4-én a Győr megyei Abda község határában a végsőkig kimerült költőt agyonlőtték. Beteljesültek rajta a negyedik Razglednica sorai: „Tarkólövés. – Így végzed hát te is…”

RAZGLEDNICÁK

1
Bulgáriából vastag, vad ágyuszó gurul,
a hegygerincre dobban, majd tétováz s lehull;
torlódik ember, állat, szekér és gondolat,
az út nyerítve hőköl, sörényes ég szalad.
Te állandó vagy bennem e mozgó zürzavarban,
tudatom mélyén fénylesz örökre mozdulatlan
s némán, akár az angyal, ha pusztulást csodál,
vagy korhadt fának odván temetkező bogár.

1944. augusztus 30. A hegyek közt

2
Kilenc kilométerre innen égnek
a kazlak és a házak,
s a rétek szélein megülve némán
riadt pórok pipáznak.
Itt még vizet fodroz a tóra lépő
apró pásztorleány
s felhőt iszik a vízre ráhajolva
a fodros birkanyáj.

Cservenka, 1944. október 6.

3
Az ökrök száján véres nyál csorog,
az emberek mind véreset vizelnek,
a század bűzös, vad csomókban áll.
Fölöttünk fú a förtelmes halál.

Mohács, 1944. október 24.

4
Mellézuhantam, átfordult a teste
s feszes volt már, mint húr, ha pattan.
Tarkólövés. - Így végzed hát te is, -
súgtam magamnak, - csak feküdj nyugodtan.
Halált virágzik most a türelem. -
Der springt noch auf, - hangzott fölöttem.
Sárral kevert vér száradt fülemen.

Szentkirályszabadja, 1944. október 31.

1946-ban megjelent posztumusz kötete, a Tajtékos ég. A kötet tervét Radnóti állította össze, de végső formáját feleségétől, Gyarmati Fannitól kapta. Ő egészítette ki a kötetet a Szalai Sándornak 1944 nyarán Borban, külön lapokon átadott „bori” versekkel, s került bele a Levél a hitveshez, a Hetedik ecloga, az Erőltetett menet, a Nyolcadik ecloga, és az A la recherche.

Radnóti Miklós sírja, Kerepesi temető: 41-2-411946. június végén az abdai tömegsír exhumálásakor, személyi dokumentumok, levelek, fényképek között előkerült notesza, a bori notesz, benne a bori versekkel. A Szalai Sándornak átadott öt költeményen kívül újabb öt, csak itt olvasható verssel – a Gyökérrel és a négy Razglednicával – bővült az életmű.
1946. június 25-én a győri zsidó temetőben, huszonegy társával együtt elhantolták Radnóti exhumált holttestét. Ez volt Radnóti második temetése.

1946. augusztus 12-én Gyarmati Fanni Ortutay Gyula, Tolnai Gábor és Baróti Dezső társaságában Győrbe utazott, hogy azonosítsa férje másodszor exhumált holttestét. Az abdai tömegsírról egy szamárkórót tépett le: „Egy kórót téptem a gödörről, ami összevissza hányt földdel ott árulkodott előttünk. Miklós sokkal hitelesebb sírjának éreztem, mint azt, ami majd itt adódik Pesten.”[39]

1946. augusztus 14-én harmadszor temették el Budapesten a Kerepesi úti temetőben, a 41. parcella 41. számú sírjába. A gyászszertartást hajdani professzora, lelkiatyja, Sík Sándor végezte. A barátok nevében Ortutay Gyula búcsúztatta. 

Kapcsolódó cikkek

Ha arra törekszel, hogy az örök mértéket kövesd: ne botránkozz azokon, kik nem erre igyekeznek, ... (Weöres Sándor fiatalkori képe)
„Jerünk!... ki kezdje? a galamb-pár!”/ Fehérben ifju és leány/ Ölelkezik s a hídon van már:/ „Egymásé a halál után!”/ S buknak, - mint egykor igazán.
A rövid angliai nyarat szombaton kirándulással töltöttük. Walesbe utaztunk, hogy megnézzük a tengert Swanseaban.
A harmonika európai eredetű hangszer, az első példányok 1829-ben készültek Bécsben
A zongorista bejött a színfalak mögül, leült a Steinway hangszer mellé, majd nyomban fel is állt, igazított kicsit a szék magasságán, és visszahelyezkedett rá.
Ha bármelyik lába hiányzik, rövidebb vagy hosszabb mint a másik, sántít az egész és fölborul.
Mindezt tegyük hittel, reménnyel, szeretettel és örömmel.
A Hunyadi László az első olyan magyar opera, amely bemutatója 1844 - ben volt.