Heti útravaló Müller Pétertől: Miért nem tudunk szeretni?!

Egy kérdés, amire nincs felelet. Miért van az, hogy hosszabb távon nem bírjuk ki egymást? Miért van az, hogy ritkán tudunk találkozni? És ha találkozunk - miért nem tudjuk egymást megtartani?
Miért van az, hogy előbb-utóbb nem jó benned, és én sem bírom tovább, hogy bennem élsz? Miért választjuk inkább a hazátlanságot és a magányt, mint a "benned és veled lenni" érzését? Miért van az, hogy előbb-utóbb nem bírlak már magamban hordani?
A heti útravalónk nem kíván válaszokat adni. Inkább csak mesél egy helyzetről, amely a világválság egyik fájdalmas tünete. Hogy "Nincsenek találkozások, csak karambolok" - ahogy Hamvas Béla mondta. Ebben élünk.
Nehéz elfogadni egy másik embert, vele élni és elviselni a természetét. Nagyon nehéz.Valójában ez áldozat lenne. Föl kellene áldoznunk az egónkat. Az ego ugyanis - bár sóvárog sok mindenre, de szeretetképtelen.
Nem az a baj, hogy önmagáért él, hanem az, hogy sajnos a másik ellen is. Előbb-utóbb zavarja a másik ember. Nem jó neki, ha az ott van. Szüntelenül lemondásra, alkalmazkodásra készteti. Nem lehet minden úgy, ahogy ő akarja. S ezt nem bírja elviselni.
Most mondom a lényeget: amilyen viszonyban vagy a saját egóddal, olyan reményed lehet egy párkapcsolat kialakítására is. Túl nagy egóval egy nő alkalmatlan arra, hogy otthont teremtsen - és egy férfi alkalmatlan rá, hogy hazataláljon benne.
Nem tudják egymást valóban megszeretni. Csak ideig-óráig. Az igazi szeretet - bármilyen patetikusan hangzik - időtlen! Lánykorodban éppúgy szeretlek, mint vénkorodban. Nem múlik el. Kár, hogy megöregedtünk - de a tűz nem hunyt ki.
Észre sem vettük, hogy az eltelt évtizedek során hány millió kompromisszumot kötöttünk. Hogy mennyire mások lettünk! Ez a szó, hogy "szeretet", hányféle színváltozáson, válságon, szenvedésen és gyönyörön ment át.
És mégis! Valahol - kezdetben - rájöttünk, hogy igen, én hazataláltam benned, és hogy bennem lesz a te otthonod. Ha egy kapcsolat nem ezen az alapon áll, nem működik sokáig.
Akkor már jobb a magány.

Kapcsolódó cikkek

Alig akad olyan ember, akinek ne lennének erkölcsi elvei, de fogalmazhatnám úgy is: szinte mindenkinek van többé-kevésbé
Nálunk, Magyarországon vajon meddig mehetnek el a nemzetgyalázók; vajon hol van a művészetekben a szabad alkotás és a nyilvános kigúnyolódás, a megszentségtelenítés határa?
Így dalolják Magyarhonban talán Mohács óta. Véreim! Véreim! Országútak népe! Sokszázéves Nagypénteknek soha sem lesz vége?
Földbe tiportak. Jaj, mivé lettem…és/ Hová lett büszkeségem, örök hitem?/ (Fotó:Skrabák Szabolcs)
A róka a tyúkkal a szájában (mert semmi kincsért el nem engedte volna a finom falatot), válaszolt a gazdának...
Harminchat fokos lázban égek mindig/ s te nem ápolsz, anyám./ Mint lenge, könnyű lány, ha odaintik,/ kinyújtóztál a halál oldalán.
Úr Jézusunk, mi Krisztusunk/ Áldjál minket!/ Bor, búzával, békességgel/ Látogass minket!
"...Ölelésedbe hullok, mint őszi fa színes lombja, mint szél hozta boldog ember;.."